gillzia

Gluttony Barbara - nevezzük így, hát mindenki így hívja, aki nem, annak meg valami Barbarán egyelőre kívül álló oka van rá…  nade. Szóval Barbara sosem foglalkozott az érzelmeivel különlegesebben. Ő megvolt nélkülük, análkül, hogy gondolt volna rájuk, talán nem is voltak eddig, hiszen hang sincs az erdőben, hacsak nincsen a fáknak fülük. Érzései persze voltak, hát hogyne lettek volna! Rendszeresen volt például éhes, és ezt az érzést mesterire fejlesztette, a gyomra mindig megmondta az igazat. Olykor ennie kellett, azt jelezte. Olykor többet akart tudni, megismerni és megérteni, és addig fogyasztani az információt, amíg csak bírta, aztán persze jött az emésztés nyűgös időszaka, ha túl sok információt fogadott be. Aztán meg csak meg kellett szabadulni a belülről nyomódoloktól, és elmesélnie, elmondani, aíg helyére nem került a világ. Emberekre is éhes volt, meg eseményekre, és főleg, és elsősorban élményekre. Ettől mindig zsizsegősen érezte magát, ha ezt érzelemnek lehet nevezni, pör...

Nem panaszodni akarok, igazán nem. Még élek, és ezt nem mondhatja el magáról se MR C se a jacht többi személyzete. Bár, ki tudja, az egyik technikust ugrani láttam utoljára a tengerbe az ablakból, akár meg is léphetett, amíg a támadó csapat MR C-t vallatta. Dennis tulajdonképpen kezdes gesztussal nyitott, mert kirángatott a fülkéből a fedélzetre, így nem kellett végignéznem, ahogy módszeresen darabokat tépnek le megbízómból, majd kivégzik. Dennis később azt mondta, az volt a mázlim, hogy lassan reagáltam és meg se próbáltam bevetni semmi trükköt, mert akkor tuti, hogy nem csak a fülkén hajítanak át. Én azért úgy éreztem, nagyjából minden speciális képzésem csődöt mondott abban a pillanatban, amikor megszólaltak a hajó riasztói, elkezdett villogni az összes lámpa, majd néhány fel is robbant, és kintről lövéseket hallottunk, majd a következő másodpercben felszakadt az ajtó, én meg félrecsúszott estélyiben léptem MR C elé, de egy ütés nekivágott a tükörnek, és már csak azt láttam, ahog...