gillzia

Kedves Suzanne, azt hiszem, sikerült megint bemutatkoznom. Egy kedves jégelementál hozott ki a fogdából, hogy majd nála legyek háziőrizetben, amíg ki nem deríti a rendőrség, hogy akar-e tőlem valamit. Nem kellett volna szólnom a fickónak Párizsban, hogy épp ellopták a pénztrcáját - pedig megpróbáltam minden feltűnést nélkülözve szólni neki, de aztán egy nő felhívta rám a figyelmet azzal, hogy beszélt velem, és lelépett a táskájával. Fasza. Tudtam én, hogy nem kéne, a pályaudvar a sápadtak területe, egy hónapja itt rohantunk keresztül Szeráffal, miután ő lelőtt egy fickót, én meg fellöktem egy rendőrt - pisztollyal a kezemben, naná -, aztán Ashraf karon lőtte, és taxiba vágtuk magunkat. Végül minden probléma nélkül feljutottam a vonatra, aztán meg a városba. Másnap reggel kopogtattak a szállodai szobám ajtaján, két öltönyös fickó, igazolványt villantva. A fiatalabb meglehetősen ideges volt, fegyvrt fogott rám, amikor az irataimért nyúltam, de szerencsémre az idősebb kézben tartott

Ashraf Lyonban, Avril nem bírja a fényt és folyamatosan rosszul van, Aimée sütit süt tehetetlenségében, Sandman egy kis dobozba zárva... Noella elcsavargott és nem ment haza, Lucas és Tilly meg szimplán eltűntek a hét közepén. Jó, hogy Ashraffal együtt töltöttük az időt, amíg le nem kellett lépnie. Most ugyan hiányzik, és aggódom érte, mégis jó, hogy együtt voltunk. Folyamatosan az a béke jár az eszemben, ami körülölelt minket a havas erdőben. Nem nagyon találom a helyemet. Baj van, nagyobb, mint aminek eddig tűnt, és megint olyan ... átmenetinek tűnik minden. Úgy érzem, tenni kéne valamit, de nem tudom, hogy mit. Aimée nem érzi jól magát, ez látszik, de nem tudok mit mondani neki. Egyszerűen keveset tudok. És ez elkezdetett idegesíteni. Nem akarom megöletni magamat, és nem akarok veszélyt hozni a többiekre - de valamit... valamit muszáj lenne kezdeni. Mindenhol zsákutcára futnak az elméleteim.