gillzia

In the name of Jesus What have we done Slow death and diseases We're on the run No one will hear you You're on your own No one to save you We all die alone We're better Off dead We're the slaves of evil Where angels weep Escape from my hell You fucking creep We killed our nature We lost all hope Destroy my creature Where is the rope We're better Off dead X

Nem akartam a közelükben lenni. Sem az élőkében, sem a holtakéban. Az élőket féltettem magamtól, a holtaktól féltettem magamat, ilyen rohadt egyszerű az egész. Téli hóban, esőben sétáltam Párizs neonfényes utcáin, és távolról figyeltem az ismeretleneket. Próbáltam rájönni, mit is érzek pontosan, ki is vagyok... akarok-e egyáltalán bármit. Azon kívül persze, hog van egyvalaki, akit, ha megérem, úgy akarok a halálba küldeni, hogy tudja, miért teszem. Hogy tudja, mindaz, amiért küzdött, a családja már nincs a kezében. És nem tehet ellene semmit. A városnak igazi ritmusa, hangja van. Most még jobban érzem, hiszen közelebb vagyok a holt anyaghoz, mint valaha. Ha végigfekszem egy fémgerendán, akkor hamarosan én is olyan hideg leszek, mint az. Szinte fémmé válok én is. Vagy kővé. Átdübörök rajtam is a szomszéd utcán haladó járművek hangja, a szél-tépte korlát gyenge remegése. És mégsem vagyok egy ezzel a szemétteleppel. Ha végigkaristolom egy késsel a gerenda oldalát, határozottan sikít a sz

'ssza meg, nem tudom, mikor követtem a végzetes hibát. Nyilván akkor, amikor nem haltam meg végleg. Utána meg akkor, amikor elmentem a klubhoz, csak úgy hallgatni a kiszűrődő zenét, és reménykedni, hátha elcsípek egy ismerős alakot, ahogy lemegy vagy kijön a pincéből. Fakk. Nem kellett volna látnom Nikkit, ahogy kijön azzal a sráccal, akit eddig kifejezetten az ő kérésére koptattam le, amikor berúgott - mert nem szeretett volna mellette ébredni. Elsétáltak az éjszakai busz irányában, én meg a falat kapartam dühömben, nehogy utánuk rohanjak, és lekeverjek a srácnak egy isteneset. Inkább bevetettem magamat az első jobb kézre eső utcába, és véletlenszerűen siettem végig a fél kerületen. Egy ismeretlen park szokatlan csendjében aztán megálltam. Messze volt a forgalmas utaktól, sötét lakóházak fogták közre. Egyetlen lámpa világított a kopasz fák között, az ágak élesen vágtak bele a fehér fénybe. Már nem csikorgattam a fogam, amikor meghallottam a lépéseket. Tudtam, hogy mögöttem érkezik

Wazz, én tényleg vámpír vagyok. Elnézést, nem mutatkoztam be az ismeretlen olvasónak. Nevem ugyan lényegtelen, ahogy a város is, ahol élek - de nyugodtan szólíthattok Krisztiánnak. Úgyse hiszitek el, és valóban, egyszerűbb lenne, ha tényleg csak a saját fantáziám terméke lehetnék. De nem az vagyok, önmagam számára semmiképp. Mit is mondhatnék? Azt, hogy hányan haltak meg, valószínűleg miattam? Azt, hogy először öltem tegnap éjjel? Azt, hogy korábbi önmagam vadászra mostani önmagamra? Nem mondom, szar ötlet volt annyira rákattani a ermészetfeletti témára, hogy eladjam a lelkemet a ...kitudja kinek. Hm, talán nem jó ötlet leírni a nevét - hátha rábukkan. Bár, mit számít már... mostmár kurvára mindegy, kivel vagy mivel fenyeget a vöröhajú vámpír.