gillzia

Nem mondom, hogy életem leghosszabb 20 perce volt, mert nem volt az. Erre a címre talán a Bioterminátoros ügy pályázik - és valahol szomorú, hogy ehhez a 20 perc szinte csak beállít a sorba. Az előző hétvégét Ashraffal töltöttem, megnéztük az Interjú a vámpírral-t, könyvesboltban jártunk, sétáltunk sokat a hó tetején, meg ilyesmik, aztán vasárnap délután Aimée felhívta, és mennie kellett akciózni. Kedden aztán volt öt perce és felhívott... Persze, majd szétvet a kíváncsiság, de ez, úgy tűnik, nem az elmondható dolgok közé tartozik. A következő héten átvásároltam magamat, péntekre már beszereztem minden ajándékot, amit csak tudtam - a többiek péntek reggel még vásárolgatni indultak. Péntek délelőtt felhívott Guidó egy ismeretlen számról. Mondta, hogy sajnálja, hogy így alakult, és bocsánatot kért, mert nem hívott. Aztán lerakta. Briand szerint elég csak telefontársasági ismerős a számom megszerzéséhez,  csodás, akkor nem parázom túl, hiába van az a baljós érzésem. Ja, Briand a pén

Nem is tudom, azt hiszem, baromira elegem van mindenből és mindenkiből. Értem én, bazmeg, hogy nem tehettünk mást WiccaViktorért, hogy a sok rossz közül sikerült eg valamivel kevésbé rosszat választani - ettől függetlenül utálom és szégyellem magamat. Akkor miafaszért ajánlottam fel neki egyáltalán a segítségemet? Ha mégiscsak a rabsághoz segítem hozzá? Elegem van a vámpírokból, kurvára nem csináltam semmit velük, legyen az már az ő bénaságuk, ha ennek ellenére eljutott hozzám információ! Mert mi volt? Megegyeztem egy kobolddal a piacon, hogy amennyiben hozok neki vámpírvért, kapok tőle cserébe valami vámpíriratokat. Ha nem, akkor meg visszahozom a kelyhet. Ennyi. Persze, megpróbálni lehetett, de az első találkozás után nyilvánvaló lett, hogy csak mázlival szerzek vért. Oké, mi volt még? Elnéztünk abba a hülye klubba, ami történetesen vámpíroké volt, jé. Ha nem szívják le Dusánt, akkor a világon semmi nem tűnt volna fel nekik. De észrevettek minket, fasza, és utána kapásból fenyegetőz

Jól érzem magam. Ilyen nyugodt a semmittevésben utoljára talán nyár végén, ősz elején voltam, amikor minden reggel mentem futni, aztán edzettünk Ashraffal. De emlékszem, a végefelé már kezdett nyomasztani, hogy nem történik semmi. Mióta visszajöttem, még nem hiányoltam az eseményeket az életemből, pedig volt pár punnyadt estém, egyik alkalommal már Jeantól kunyeráltam könyvet, hogy legyen mit olvasnom. Hétfőn Szeráf elvitt magával lőni - még mindig foltos a vállam. Előtte próbált velem beszélgetni a köztünk lévő dologról egy palacsinta mellett. Azt hiszem, az sokat elmond a ... véleményemről, hogy jobban megrázott az a kérdése, hogy mit csinálnék, ha azt mondaná, h inkább vége, mint az, amit részegen mondott előző este. Illetve - akkor, ott reggel már el is halványultak a félelmeim. Ehh, ilyenre nem lehet mit válaszolni. Egyszerre legalább öt válasz merült fel bennem, mire rájöttem, hogy nem, nem akarok ilyesmire gondolni. Este hazamentem az albiba, ahol mostanában mindenki olyan...

Pillanatok alatt rájöttem, hogy nem bírom el Ashraf magatehetetlen testét. Kerestem valamit, amivel letörölhettem a vért a homlokáról, aztán hanyatt fektettem a babzsákon. Fél 10 múlt pár perccel. Kitöltöttem a maradék ananászlevet, összeszedtem a vodkáspohár szilánkjait, elmosogattam a poharamat, kerestem takarót és betakartam Ashrafot, aztán leültem mellé a babzsákra. Csak néztem egy darabig. A gondolatok az agyamban nagyjából annyira voltak követhetőek, mint a perzsaszőnyeg mintája a talpam alatt: élénk színek, ugyan határozottan mintákba rendeződve, de mégis értelmezhetetlenül. Érezni kell, nem érteni. Az egész ott kezdődött, hogy... hol is? Reggel beültem a Nintendo elé Sabine-val, kicsit beszélgettem vele az eltelt őszről - fogalmam sincsen tulajdonképpen, hogy mennyit tud, mennyi érdekli. És úgy egyáltalán. Nem tudom, hogy érzi magát. Zurria felvetette, hogy le kéne cserélni a rettenetes ülőgarnitúrát egy ikeás mini-galériára, akkor ő is visszakapná a szobáját, meg Sabine-na

Kedves Suzanne! Sokat gondolkodtam, hogyan vagy mit írjak le az útból hazafelé. A... kalandjaim többi részét legalább egy embernek elmeséltem részleteiben, de a végét nem. Még most sem egyszerű felidézni magamban a pillanatot, amikor a mögöttünk hajtó merci szőke sofőrje a szemembe néz, aztán vörös folttal a homlokán hátracsapódik a feje, a kocsi oldalra sodródik, bele a szalagkorlátba, felborul, szikrázva továbbcsúszik, aztán elmarad a hátsó szélvédő üres kerete mögött. Tompán hallom Mara hangját ( tovább, tovább! Kicsit lassíts, most, előzz! ), a nap lassan felkel felhők fölött, a hóesés fölött. Üresnek éreztem magamat. A gondolataim, ha voltak is, elfagytak. Rövidesen megálltunk egy kisváros parkolójában, ott aludtunk az autóban. Álmomban hideg, havas vihar dúlt a kertben, Sinclairt rajtakaptam hóember építésen. Mennyire furcsa, saját álmomban leültetett saját karosszékembe, és forró csokit nyomott a kezembe. Jó, hogy ott volt. Nem csak azért, mert elmesélhettem neki, hol vagyok

Fű-szag és Prodigy ébresztett. Ágyban feküdtem félmeztelenül, bekötözött vállal, a szobában pedig egy tetovált, szabdalt fejű srác ült gép előtt. Tőle apránként megtudtam, hogy csúnya sebet kaptam, de már összeraktak, hogy december ötödike van, úgyhogy megint kiesett pár nap, hogy nem tudok kimenni mert kint problémák vannak. Aztán ledobta magáról a maszkot is, ami alatt egy fokkal csúnyább elrabolt lapult. Rövidesen felbukkant egy gót csaj, aki aztán elmagyarázta a helyzetet. Ő egy mágus, egy vámpír húzott ki a szarból, és egy farkasember rakta össze a kulcscsontomat. És igen, ott bent az a szétszívott agyú számítógépzseni meg egy elrabolt. Hamar összerakta, hogy futár vagyok, meg azt is, hogy utánam jött az a náci-vámpír csapat, akik pár napja háborúban állnak a helyi holló-vámpírokkal.Viszonylag gyorsan tisztáztuk, hogy nem titkolok semmi lényegeset, és leginkább fogalmam sincsen az eseményekről. Másfél éjszakát és egy napot töltöttem ott, leginkább beszélgettünk - egyre jobban l

A vámpír, a vérfarkas, a tündér, meg a mágus bemennek a kocsmába... talán némi gondolkodással folytatni is tudnám a viccet. A vámpír valószínűleg sörözne a többiekkel, a tündér egy újabb jointra gyújtana rá, a vérfarkas kijavítana, hogy farkasember, a mágus meg pattanásig feszült idegekkel figyelné, hogy a vámpír mikor sértődik meg azon, hogy nem hat rá az alkohol. Az egész úgy kezdődött, hogy szombat délelőtt elindultam Trierbe, eltemetni Antont. A párizsi átszállás izgalmas volt, épphogy elértem a vonatot, mert a taxival dugóba kerültem, és a metró is késett kicsit. Igen, kénytelen voltam metróra szállni, szerencsére a tömegen és kis késésen kívül nem volt semmi probléma. A vonaton aztán volt némi nézeteltérésem egy arab testvérpár fiatalabb, mint később kiderült, börtönből szabadult tagjával.Erőszakosan próbált udvarolni, a bátyja meg az utolsó pillanatban lépett be, mielőtt elővettem volna a pisztolyom. Megtanulok jobban verekedni, meg lehet, hogy a kést sem ártana megtanulnom kez

Ketten is érkeztek a múlt héten, az egyik ugye Sabine, akit némi tanakodás után Z vett szárnyai alá, illetve Rémy, aki meg nagyjából JJ lakása előtt pottyant ki a feleségek, meg Renée ölébe, így Renée lett a mentora. Rózsaszín a srác szeme, meg festő volt, és Renée elhozta az albiba, hogy bemutassa neki a Smaragd udvart. Meg minket. Élmény lehetett, gondolom, mert Sandman is előkerült a szomszédból, és amúgyis, mindenki itt tobzódott nálunk. Hehe, tőlem kérni bemutatót az udvaromról... érdekes. Szerencsére megtalálta a fiúkat, ők meg Avril szerint könnyebben egy húrra pendültek a sráccal. Péntek hajnalban megpróbálkoztam belépni Guidó álmába. Találtam a neten képet róla (a zenekaráról készült fotó, és felismertem rajta). Furcsa volt, már rögtön a legelején - szinte el is felejtettem, hogy álmodom, olyan valóságos volt a csatorna, ahova érkeztem. Elindultam, amerre Guidót sejtettem, rám támadott valaki a csatornaléből, úgy megkarmolt, hogy még ébredés után is látszott, szrencsére az ál