gillzia

Az, hogy nekigrottam egy Fae-nek, és majdnem kézzel, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe belelőni az arcába a pisztollyal, amit a nagyapám reflexei húztak elő, az mondjuk elég beszédesen megmutatja, hogyan is éreztem magamat másodszorra a Gard du Nord-ban, 1928-ban. - Dögölj meg! - próbáltam mondani hollandul, miközben bezuhantam a kislány (későbi Aimée) és az elrablója mellé, a kékhajú dolog elkezdett visítani, éreztem, hogy kezd megrepedni a dobhártám, aztán a valóság tört szét kétdimenziós lapokra, és a fae képét ütöttem a pisztollyal, amíg rá nem jöttem, hogy nem sok hatása van. Megjelent egy barna hajú, zöld tógás alak, Mirelát vezetve, a Naprendszerrel a szemében, Yakar, mondta Mirela, ő egy angyal. A Fény Őrzője a Fény Városában, és rendet fog rakni utánunk. Elmondtuk neki, hogy mi is már a rendrakók vagyunk, egy időutazó után utaztunk sokat, kiderült, mi (és a Szeráf utáni akciók) indítottuk útjára azt a folyamatot, ami az időgéphez, majd ide vezetett. Egy angyal. M

Kedves Suzanne, még mindig nincs vége. Pedig kezdtem elhinni. Lassan, de stabilan haladtam az elfogadás felé, hogy akkor ez lesz az új életem, új önmagam. Hiszen mindez megtörtént már. Amikor a vízparton megjelentem meztelenül, és távoli, hínáros emlékek kavarogtak bennem összesen. Meg az, hogy csak túl kell élni, csak a legjobbnak kell lenni, és valami lesz, a dolgokat így megúszom, ha nem feltétlenül fordulnak kifejezetten jobbra, akkoris, csápok nélkül élni jobb, mint csápokkal. Soha nem tudtam, hogy igazából ki vagyok - a meghatározó múltamra nem emlékeztem, és mire visszakaptam az emlékeimet, addigra valaki más is felépült bennem. Odaátról csak egy-két nap múlva jöttek vissza dolgok, addig csak biztonságot akartam, barátokat és enni és aludni és nem meghalni, utána ez csak erősödött. A barátok megvédenek. A barátok nélkül senki sem vagyok, és meghalok. Aztán emlékek a régi életemről, valami kamasz csajról, aki idegen volt számomra, akinek az érzéseit mintha könyvben olvastam vo

Kedves Suzanne, ez lehet megint egy új napló, egy történet eleje, nem tudom, tényleg nem tudom, mennyire bízhatok meg a valóság stabilitásában. Marad-e a tapéta? Hazatértünk. Azt hiszem, "hajlandó vagyok" elfogadni a tényt, hogy mostantól ez az otthonom. Tényleg szétesett a világ körülöttünk, de a számomra legfontosabb dolog megmaradt, és igyekszem elkerülni azt, hogy tényleg belegondoljak. Az utolsó feladatainkat sikerrel teljesítettük, de ezek nem egyszerű sikerek voltak, nagy valószínűséggel belehaltunk volna, ha nem ránt minket gyorsan vissza a párhuzamos világ. Nem létező színészi képességeimet a csúcsra futtattam a Nílus királynőjében előadott hisztimmel - Mirelával még sikerült szívatni is egymást, miközben félpánikban improvizáltunk. A felháborodott és arrogáns fiatal polgárhölgy az özvegy unokanővére mellett, aki próbálja észre téríteni, szerintem soha az éeltben nem beszéltem még ennyit egyszerre. Másnap meglátogattuk, és végül az agresszív feminista-szüfrazset

Az első meglepetés az a tapéta volt, meg a furcsa öltözékű doktor nemváltása. A világ instabil, illetve nem az, csak a betolakodó jelenlétük kicsit meghintáztatta a valóságot. Dr. VanH, Martin, most leginkább parafizikus, térmágus. Meg egy rövid időre beszélgettek Sofie Valakivel is, aki Janie 10 évvel idősebben, meg nem elrabolva, hanem az időmágus, aki lehetett volna Janie, amennyiben. Amennyiben ez egy másik világ ugye. Lassan állt össze valami következetes dologgá az események láncolata. Persze, amikor először ébredtek a kórházi ágyakon, minden személyes holmi nélkül, és beszélgettek el a vámpírral,akkor még mindenféle előretervező megfontolásaik is voltak, például a drog első használata határozott paranoiával töltötte el Janie-t. Aztán örült neki, hogy nem lett igaza. Igazából azt sem bánta, hogy visszanyerte az eredeti arcát. Mert ez legalább azt jelentette, hogy vannak stabilabb pontok az életében, még akkor is, ha épp egy másik világban hallgatják, hogy 10 éve szűnt meg az ö

Janie furcsa jelekből jött rá, hogy valójában mekkora honvágya is van. A folyamatosan adagolt drog - amit azért kaptak, hogy ne omoljanak össze az események forgatagában - hatékonyan elfedte a belső történések nagy részét, ezért a triviális reakciók se voltak maguktól értetődőek. De, amikor a huszadik század elején megpillantotta Églantine-t az aktuális smaragdlovagon, belehadított az a furcsa érzés. Az csak egy kard, nem? Amivel meg akart úgy tanulni harcolni, mint egy igazi elf, és JT aztán többször szarráverte a pajtában a fakarddal. Már napok... a lassan hetek óta keringtek a téridőben, és csak egy napja állt helyre a saját világuk a saját idejükben, de még mindig nem tudtak visszatérni. Például meglepődött, hogy a többieknek reális opció lett volna 2006-ba visszatérni. Janie egyszerűen nem tudta ezt elképzelni. Még úgy sem, hogy feltételezi, nélküle is sikerül a lovagoknak megtalálni Szeráfot, és a történet azon része legalábbis az optimista becslések szerint zajlik - 8 év túl s