gillzia

Morcos vagyok. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez a Vadász-dolo ez valami rossz álom, vagy átmeneti betegség, de nem, ez valami kib mutáció, mint az X-men vagy hasonló. Tudtam, hogy Sunnydale elcseszett hely, de, hogy ennyire, azt nyilván nem. Ha úgy vesszük, legalább van magyarázat arra, miért hal meg kb kéthavonta a suliból valaki. Azt mondjuk nem értem, miért nem vonult be a hadsereg ide, vagy valami, emg ezek az FBI meg CIA meg egyéb izék miért nem küldték ide Muldert és Scullyt -csak az évfolyamomban két démonidző is volt fél éven belül, az egyik ráadásul kiírtotta a focicsapat negyedét... Mi ez az egész?! Többek között ezért sem oltam hajlandó szóba állni Robottanárral, mert nem létezik, hogy egy gimis csajnak kelljen megmentenie a világot,erre való a rendőrség, a hadsereg, megminden. Kielégítő választ eddig még senki nem tudott adni, mert az egyetlen, akinek valami köze volt a dologhoz, az meghalt mielőtt ezeknál a Vadászkötelesség fasságoknál bővebben nyilatkozhatott vol

Roslyn vagyok, nemsokára 17 éves. Ez itt Sunnydale, itt lakom. Itt nyílik a Pokol egyik szája, vagy mije, de ezt már nem sikerült kimerítően elmagyaráznia a Könyvtárosnak, mielőtt széttépték volna. A szüleim kamaszkorom eleje óta azon aggódtak, hogy nehogy belőlem is bűnözőlegyen, mint a bátyámból, aztán a nyáron anyámat is előléptették, és rájöttek, hogy tulajdonképpen nem kell rám figyelni, eléggé nagylány vagyok már. Ennek örömére megtalált egy tweed-zakós fickó, és közölte velem, hogy én vagy a vadász... bocsánat, Vadász. És mostantól kezdve az a feladatom, hogy vámpírokat öljek, meg egyéb dolgokat. Na, persze. Az egy dolog, hogy baromi jól tudok spárgázni, meg leszaltózni cheerleaderekből rakott torony tetejéből, és végig mosolygok, mint valami idióta, és kitűnően át tudjuk költeni a Sunnydale Slayers mottóit - de azért... érted, vámíprokra vadászni.Namindegy. Mondjuk tény, hogy megtanultam kungfuzni. Pár hét alatt. Meg vívni. Meg a pilangókést rendesen használni - előtte

Itthon vagyok, univerzumom biztos pontjában - és itt is mennyi minden változik. Naív elképzelés volt, hogy majd hazajövök, és a nyugalom majd mennyire jó lesz, nem utazom, és majd minden rendben lesz. Asharf nem volt itthon, amikor megérkeztem, üzleti úton volt (ezúttal tényleg) Amszterdamban. Megpróbáltam felhívni, még rögtön reggel, amikor felébredtem a hotelban, nem vette fel. Estefelé hívott vissza, bentfelejtette a telefonját a csomagjában. Becuccoltam a Házba, meglátogattam Aimée-t, mondtam, hogy nem szeretném folytatni a futárkodást, kilépek a Cégtől. Mivel kaptam eleve egy csomó pénzt, illetve a házból a részem a Cégre szállt a halálom miatt, ezért még egy jókora mennyiségel jönnek nekem - szóval annyira nem kell sietnem a munkakereséssel. Ideiglenesen beköltözött a Házba Félix. Igen, az a Félix, aki nyáron itt járt már, fehér hajú, ... furcsa. Akkor még nem sejtettük, hogy, de ne szaladjunk az események elejébe, így is elég nehéz a sorrendet tartani. Szóval egy beszédes,

Szeráf végül visszavitt Lille-be. Engem vitt tovább a lendület, szerettem volna minél hamarabb túlesni már az átkon, vagy így, vagy úgy, de Ashrafon érezhető volt, hogy nem szívesen hagy most egyedül. Nem csodálom, reálisan tekintve halálos veszélyben voltam a démonnal a fejemben, és a közeledő határidővel. Volt egy olyan megoldásra esély, amit nem akartam véghezvinni, ha nem muszáj, a másik lehetőségről pedig nem tudtam semmit, csak annyit, hogy vannak valakik, akiknek van esélyük megoldani a problémát. És valószínűleg segíteni fognak. És, amíg vártam a mmásodik lehetőség beteljesülésére, addig szép lassan kezdtem lecsúszni a teliholdról, ami az elsőhöz kellett volna. Nem, nem akartam beleszúrni egy másik emberbe egy arasznyi hosszú tűt, és ezzel átplántálni belé a démont. Inkább beszálltam egy autóba, ami elvitt Párizsig iszonyat gyorsan. A sofőrnek fogalma sem volt róla, h ki vagyok, azon kívül, hogy Janie-t kereste a szállodában. Volt két helye, meg egy határideje, és a szállítá

Rouen, mint mindig, a nyugalom szigete. Nem tudom, hogy csinálják az ottaniak, de béke és a jó értelemben vett csend szokott ott körbevenni. Még a buszon írtam Sévere-nek, hogy megyek, úgyhogy, mire a busz lerakott, már várt rá, rémséges neonszínekben, valami kutyát sétáltatva. Én közben lassan napirendre tértem az események felett, Sévere-vel már egészen higgadtan tudtam csevegni. Beszámolt a helyi pletykákról - Adrian és Violette hosszú évek után először kávéztak egyet, Colette és Adrian összeszólalkoztak, Sylvain turnézik a táncosaival. Átdumáltuk a délutánt, utána átruccantunk Colette-hez, csomagot vitt neki, cserébepizzát kaptunk. Aztán ment randira, én meg úgy gondoltam, sétálok egy kicsit a városban, megnézem mondjuk a katedrálist, meg ilyenek. Nem sikerült, elkapott útközben az Erdész, beültünk kocsmába, beszélgettünk, aztán már ideje lett menni a Fagyöngybe. Adrian nem volt ott, amit, azt hiszem, csak egy kicsit sajnáltam, hisz megint a WC-t terveztem összefirkálni. Amilyen sz

Aztán az események csak fokozódnak. Párizs felé vonattal mentem, mert nem szerettem volna a buszállomással problémázni, eltévedni Párizsban meg ilyenek - a vonatállomásról legalább minimálisan ismertem, h merre van a metró. Aztán felszállt egy fabőrű alak, és a felbukkanása pillanatában kiszúrtuk egymást. Éreztem én, hogy ez minden, csak nem jó - és igazam lett. Odajött, és beszélgetést kezdeményezett, közben udvariasan felhívta egy pisztolyra a figyelmemet, amivel a kabátja alól rám céloz. Meg, hogy akár el is engedhetem a sajátomat, mert ő gyorsabb lesz. Bemutatkozott valami Paulként, aztán tisztázta, hogy ő egy elcserélt fejvadász, embereket szokott leszállítani a megrendelőinek, most épp egy elcseszett küldetés után van, és értem szép pénzt kaphatna. De azért beszéljek magamról, mert fáradt, és nem szeretne különösebb kellemetlenségeket magának, szóval, ha a beszélgetés alapján úgy dönt, akár el is enged. Itt már éreztem, hogy engem nem hagy nyugodni a sors, mindenáron magamról k