gillzia

Kölnben Ashrafnak lakott ismerőse, akihez a piros Mercit vittük, cserébe kaptunk lakást pár napra, illetve az orvos felesége megnézte Marát. Aztán Szeráfnak a városban volt dolga, én meg mentem vásárolni Marának vásárolni ruhákat. A pláza közepén elfogott a szédülés, leültem kicsit, végül elmúlt, úgyhogy mentem tovább, és a kapun kilépve hirtelen valahol egészen máshol találtam magamat. Visszafordulva láttam a becsukodó plázaajtót elhalványodni. Aztán csak valami vörös sivatag, végtelenül minden irányban. Itt-ott emberi alkarnak tűnő dolgok emelkedtek ki a porból, csak a méretük nem stimmelt - a fejem fölé értek valamivel. Az egyik irányban halványan hegyeket láttam, elindultam arrafelé először, aztán eszembe jutott, hogy nálam van az Aiméetől kapott gyűrű,ahhoz fordultam iránymutatásért. Alig éreztem a jelet, de aztán gyengén elkezdett terelni egy irányba. Elindultam. Idővel sűrűbbek lettek az alkarok, összeütődésük folyamatos kopogó aláfestést adott a szürreállis erdőnek. Aztán egy

Azt el is felejtettem, miért mentünk Nantes-ba. Hogy átmenjek egy pszichológia teszten, ami a fegyverviselési engedélyemhez kell. Kezdem ugyan már megszokni, de azért még mindig furcsa, hogy ilyen sok dolgot intéznek el nekem a hatóság megkerüléséve, vagy lefizetésével vagy akármi. Úgy érzem, épp, hogy a társadalom tagja vagyok. Nyilván a Smaragd udvar erős maffia-kötődése érezteti a hatását - amellett, hogy gyakorlatilag megkettőződtem a fetchemmel, és amúgyis, a természetfeletti jelenségeket nem kezeli társadalom.  Tényleg, vajon ez hogy lehet? A világ árnyékaiban rengeteg olyan dolog bújik meg, amiről a normális emberek nem tudnak, és tudtommal az emberek nem alkalmaztak rájuk törvényeket. Tehát ezek a dolgok a társadalmak számára nem léteznek. Én sem létezem úgy, mint Janie, a sérült a Csigavárosból, hanem jelenleg Jeanette Morel vagyok... semmi különös. Ez ugyanígy megoldandó problémát okoz a sápadtaknak, gyanítom, a boszorkányok is kiszorulnak törvényesség alól egy idő után. No,

Huhh, hát elég sok minden történt az elmúlt napokban. Ott tartottam, hogy elindultunk egy megjegyezhetetlen nevű városba, hogy Ashraf leállítsa az Órást. Előtte még benéztünk Nantes-ba, ha már útba esett. Nantes-ban az a furcsa, hogy mindössze 3 elcserélt él ott, de elmondásuk szerint eléggé elfoglaltak - folyamatosan zárják be a Sövényre nyíló kapukat, mert azok kintról befele halálos csapdának bizonyulnak. Annie szimpatikus arc, szállást adott nekünk az éjszakára, és kidumáltuk vele Franciaország általunk ismert cserélt pasijait. Mint egy iskola, a különféle osztályokkal... "tudod, A-ba jár Francois a cuki mosolyával, az én osztályomban a Jean, az a legjobb pasi, kár, hogy neki pont az a csaj kell, akinek ő nem, és amúgyis, a város másik felén lakik. " Aztán mentünk, meglátogattuk az Órást. Elmondtuk neki az átkomat, megbíztuk azzal, hogy derítsen róla ki valamit. Közben Szeráf fényképezett, én meg megfigyeltem mindent az álomhoz. Este aztán belesuhantam az Órás félálmába

Ashraf nagyságrendekkel érzékenyebbnek tűnik, főleg etikai és morális kérdésekben, mint amennyi látszik belőle. Jó, persze, a pókerarcok mindig rejtenek valamit, ezt nyilván tudom, de ettől függetlenül... meglepett?Ashraf, a gyakorlatias, célszerű, a Szeráf. Bár... tulajdonképpen a tetteit csak minimálisan befolyásolják az elvei - attól még, hogy kényelmetlenül érinti esetleg valakinek a megölése, ha az elkerülhetetlen, akkor az elkerülhetetlen. Abban nem vagyok biztos, hogy nem miattam gondolkodik-e ezen többet - szemlátomást foglalkoztatja, hogy ezt az egészet én hogyan dolgozom fel. Ehhez viszont nekem is át kell gondolnom mindent, ami roppant.. megerőltető. Nem, nem vagyok az az átgondlós fajta, nem szoktam a saját érzelmeimet túl sokat boncolgatni, mert belefáradok. Az az ember vagyok, aki könnyebben fogadja a kész helyzetet, és nehezebb lesz neki, ha választania, döntenie kell. Attól félek, hogy kihívom magam ellen a sorsot a döntéssel. A szándék megfogalmazásával és kinyilatk