gillzia

Az, hogy nekigrottam egy Fae-nek, és majdnem kézzel, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe belelőni az arcába a pisztollyal, amit a nagyapám reflexei húztak elő, az mondjuk elég beszédesen megmutatja, hogyan is éreztem magamat másodszorra a Gard du Nord-ban, 1928-ban. - Dögölj meg! - próbáltam mondani hollandul, miközben bezuhantam a kislány (későbi Aimée) és az elrablója mellé, a kékhajú dolog elkezdett visítani, éreztem, hogy kezd megrepedni a dobhártám, aztán a valóság tört szét kétdimenziós lapokra, és a fae képét ütöttem a pisztollyal, amíg rá nem jöttem, hogy nem sok hatása van. Megjelent egy barna hajú, zöld tógás alak, Mirelát vezetve, a Naprendszerrel a szemében, Yakar, mondta Mirela, ő egy angyal. A Fény Őrzője a Fény Városában, és rendet fog rakni utánunk. Elmondtuk neki, hogy mi is már a rendrakók vagyunk, egy időutazó után utaztunk sokat, kiderült, mi (és a Szeráf utáni akciók) indítottuk útjára azt a folyamatot, ami az időgéphez, majd ide vezetett. Egy angyal. M

Kedves Suzanne, még mindig nincs vége. Pedig kezdtem elhinni. Lassan, de stabilan haladtam az elfogadás felé, hogy akkor ez lesz az új életem, új önmagam. Hiszen mindez megtörtént már. Amikor a vízparton megjelentem meztelenül, és távoli, hínáros emlékek kavarogtak bennem összesen. Meg az, hogy csak túl kell élni, csak a legjobbnak kell lenni, és valami lesz, a dolgokat így megúszom, ha nem feltétlenül fordulnak kifejezetten jobbra, akkoris, csápok nélkül élni jobb, mint csápokkal. Soha nem tudtam, hogy igazából ki vagyok - a meghatározó múltamra nem emlékeztem, és mire visszakaptam az emlékeimet, addigra valaki más is felépült bennem. Odaátról csak egy-két nap múlva jöttek vissza dolgok, addig csak biztonságot akartam, barátokat és enni és aludni és nem meghalni, utána ez csak erősödött. A barátok megvédenek. A barátok nélkül senki sem vagyok, és meghalok. Aztán emlékek a régi életemről, valami kamasz csajról, aki idegen volt számomra, akinek az érzéseit mintha könyvben olvastam vo