gillzia

Az a baj az időutazással, hogy pont ugyanannyira valószínűtlen, mint egy-egy álom. Amikor Barbara magához tér - hiába beszélt előtte, de már elvonta a figyelmét valami az ablakon túl, aztán Virginie hisztizve otthagyja a társalgást (tényleg ő gyújtogat mindent mert a fasz bátyja fasz volt?) -, egy pillanatra tényleg azt hiszi, hogy álom volt az elkövetkező két nap vagy mennyi. Kidörzsöli a szeméből a homokot - haha, ez angolul jobban hangzana -, és bután néz össze a többiekkel. Vajon az agy vagy test másnapos? Az utóbbi, mert a bágyadt, úszó részegségből lassú ébredés maradt. Máskor is így kell berúgni, állapítja meg, egy villanás, és már kimaradt a másnaposság.   Ezt a beszélgetést meg hagyjuk a picsába, szól az általános vélemény, lejátszottuk már egyszer, és Trixie is pont néz ki, mint akinek ezer más dolga van máshol.   Sokkal kellemesebb most Barbarának lenni, mint két nap múlva. Még akkor is, ha a pizzarendelésnél sikítva összeszorul a gyomra, és mindent megtesz azért, hogy nem e

Gluttony Barbara - nevezzük így, hát mindenki így hívja, aki nem, annak meg valami Barbarán egyelőre kívül álló oka van rá…  nade. Szóval Barbara sosem foglalkozott az érzelmeivel különlegesebben. Ő megvolt nélkülük, análkül, hogy gondolt volna rájuk, talán nem is voltak eddig, hiszen hang sincs az erdőben, hacsak nincsen a fáknak fülük. Érzései persze voltak, hát hogyne lettek volna! Rendszeresen volt például éhes, és ezt az érzést mesterire fejlesztette, a gyomra mindig megmondta az igazat. Olykor ennie kellett, azt jelezte. Olykor többet akart tudni, megismerni és megérteni, és addig fogyasztani az információt, amíg csak bírta, aztán persze jött az emésztés nyűgös időszaka, ha túl sok információt fogadott be. Aztán meg csak meg kellett szabadulni a belülről nyomódoloktól, és elmesélnie, elmondani, aíg helyére nem került a világ. Emberekre is éhes volt, meg eseményekre, és főleg, és elsősorban élményekre. Ettől mindig zsizsegősen érezte magát, ha ezt érzelemnek lehet nevezni, pörgett