Quest II.
Aztán az események csak fokozódnak. Párizs felé vonattal mentem, mert nem szerettem volna a buszállomással problémázni, eltévedni Párizsban meg ilyenek - a vonatállomásról legalább minimálisan ismertem, h merre van a metró.
Aztán felszállt egy fabőrű alak, és a felbukkanása pillanatában kiszúrtuk egymást. Éreztem én, hogy ez minden, csak nem jó - és igazam lett. Odajött, és beszélgetést kezdeményezett, közben udvariasan felhívta egy pisztolyra a figyelmemet, amivel a kabátja alól rám céloz. Meg, hogy akár el is engedhetem a sajátomat, mert ő gyorsabb lesz. Bemutatkozott valami Paulként, aztán tisztázta, hogy ő egy elcserélt fejvadász, embereket szokott leszállítani a megrendelőinek, most épp egy elcseszett küldetés után van, és értem szép pénzt kaphatna. De azért beszéljek magamról, mert fáradt, és nem szeretne különösebb kellemetlenségeket magának, szóval, ha a beszélgetés alapján úgy dönt, akár el is enged.
Itt már éreztem, hogy engem nem hagy nyugodni a sors, mindenáron magamról kell beszélnem másoknak, vagy meggyőznöm őket, hogy miért segítsenek, miért hagyjanak nyugton... komolyan mondom, soha ennyit nem gondolkodtam magamról, mint az ilyen bemutatkozó beszélgetések alkalmával.
Rendben, legyen. Igazából egy démon van a fejemben, elátkozott, és rajtam keresztül próbál a világra törni. Van még két hetem. Ezen kívül? Mittomén, voltam pultos, időnként utazgatok - egyetértő bólogatás, az látszik, hogy tudok utazni, ellentétben fajtánk sok tagjával. Közösségből jöttem? Mióta értem vissza a Sövényből? Fél éve, mondom, és várom a megjegyzéseket, kapom is, többnek nézett, de akkor meg minek mászkálok egyedül? Hát, mert kell, mert most épp nincs senki aki pesztráljon. Miért, lenne? szúrja bele a kérdését a mondatomban, én meg rábólintok, nem kellett volna. Kicsoda? Ki lenne képes megvédeni engem tőle? Hát, egy bérgyilkos? És ebben a pillanatban tudtam, hogy ezt nem szabadott volna mondanom. Paul rám mosolygott, és közölte, hogy az orrcimpám tágulása elárult. Csak nem én vagyok az Arab nője? Nincs olyan sok elcserélt bérgyilkos. Akkor nem százezer frankot, hanem mondjuk félmilliót érek, mert a párizsi vámpírok a múltkori akció miatt az Arab barátnőjére is vérdíjat tűztek ki.
A vonat meg csak haladt, ismerem az esélytelenek nyugalmát, túlságosan is.
Azt hiszem, nem tűnődött túl sokat ezek után, hanem közölte, hogy egyezzünk meg: átadok egy üzenetet az Arabnak, és ő meg nemhogy hagy továbbmenni, de lekísér a metróba, aztán felrak egy buszra a további célom irányába. Csak annyit kellett átadnom Szeráfnak, hogy az Ébenfa majdnem megölt engem, de nem tette meg. Oké.
Aztán megérkezett a vonat, kisétáltunk a pályaudvarra, ahol valaki kevéssé szimpatikus alak megpróbált minket megállítani valami herceg nevében, aztán Paul kedvesen közölte, hogy szerinte feleslegesen adná az életét, akár tovább is engedhet minket. Továbbengedett.
Lementünk a metróba, néhány kör után összefutottunk a bolygó vámpírral, Trevorral, kezébe nyomtam a vodkát, meg az újságokat, a kísérőmondattal együtt, ő bután nézett, mi meg leszálltunk a következő megállóban, és Paul felirányított a buszpályudvarra.
Mentem tovább Rouenbe.
Aztán felszállt egy fabőrű alak, és a felbukkanása pillanatában kiszúrtuk egymást. Éreztem én, hogy ez minden, csak nem jó - és igazam lett. Odajött, és beszélgetést kezdeményezett, közben udvariasan felhívta egy pisztolyra a figyelmemet, amivel a kabátja alól rám céloz. Meg, hogy akár el is engedhetem a sajátomat, mert ő gyorsabb lesz. Bemutatkozott valami Paulként, aztán tisztázta, hogy ő egy elcserélt fejvadász, embereket szokott leszállítani a megrendelőinek, most épp egy elcseszett küldetés után van, és értem szép pénzt kaphatna. De azért beszéljek magamról, mert fáradt, és nem szeretne különösebb kellemetlenségeket magának, szóval, ha a beszélgetés alapján úgy dönt, akár el is enged.
Itt már éreztem, hogy engem nem hagy nyugodni a sors, mindenáron magamról kell beszélnem másoknak, vagy meggyőznöm őket, hogy miért segítsenek, miért hagyjanak nyugton... komolyan mondom, soha ennyit nem gondolkodtam magamról, mint az ilyen bemutatkozó beszélgetések alkalmával.
Rendben, legyen. Igazából egy démon van a fejemben, elátkozott, és rajtam keresztül próbál a világra törni. Van még két hetem. Ezen kívül? Mittomén, voltam pultos, időnként utazgatok - egyetértő bólogatás, az látszik, hogy tudok utazni, ellentétben fajtánk sok tagjával. Közösségből jöttem? Mióta értem vissza a Sövényből? Fél éve, mondom, és várom a megjegyzéseket, kapom is, többnek nézett, de akkor meg minek mászkálok egyedül? Hát, mert kell, mert most épp nincs senki aki pesztráljon. Miért, lenne? szúrja bele a kérdését a mondatomban, én meg rábólintok, nem kellett volna. Kicsoda? Ki lenne képes megvédeni engem tőle? Hát, egy bérgyilkos? És ebben a pillanatban tudtam, hogy ezt nem szabadott volna mondanom. Paul rám mosolygott, és közölte, hogy az orrcimpám tágulása elárult. Csak nem én vagyok az Arab nője? Nincs olyan sok elcserélt bérgyilkos. Akkor nem százezer frankot, hanem mondjuk félmilliót érek, mert a párizsi vámpírok a múltkori akció miatt az Arab barátnőjére is vérdíjat tűztek ki.
A vonat meg csak haladt, ismerem az esélytelenek nyugalmát, túlságosan is.
Azt hiszem, nem tűnődött túl sokat ezek után, hanem közölte, hogy egyezzünk meg: átadok egy üzenetet az Arabnak, és ő meg nemhogy hagy továbbmenni, de lekísér a metróba, aztán felrak egy buszra a további célom irányába. Csak annyit kellett átadnom Szeráfnak, hogy az Ébenfa majdnem megölt engem, de nem tette meg. Oké.
Aztán megérkezett a vonat, kisétáltunk a pályaudvarra, ahol valaki kevéssé szimpatikus alak megpróbált minket megállítani valami herceg nevében, aztán Paul kedvesen közölte, hogy szerinte feleslegesen adná az életét, akár tovább is engedhet minket. Továbbengedett.
Lementünk a metróba, néhány kör után összefutottunk a bolygó vámpírral, Trevorral, kezébe nyomtam a vodkát, meg az újságokat, a kísérőmondattal együtt, ő bután nézett, mi meg leszálltunk a következő megállóban, és Paul felirányított a buszpályudvarra.
Mentem tovább Rouenbe.
Megjegyzések