gillzia

Az, hogy nekigrottam egy Fae-nek, és majdnem kézzel, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe belelőni az arcába a pisztollyal, amit a nagyapám reflexei húztak elő, az mondjuk elég beszédesen megmutatja, hogyan is éreztem magamat másodszorra a Gard du Nord-ban, 1928-ban. - Dögölj meg! - próbáltam mondani hollandul, miközben bezuhantam a kislány (későbi Aimée) és az elrablója mellé, a kékhajú dolog elkezdett visítani, éreztem, hogy kezd megrepedni a dobhártám, aztán a valóság tört szét kétdimenziós lapokra, és a fae képét ütöttem a pisztollyal, amíg rá nem jöttem, hogy nem sok hatása van. Megjelent egy barna hajú, zöld tógás alak, Mirelát vezetve, a Naprendszerrel a szemében, Yakar, mondta Mirela, ő egy angyal. A Fény Őrzője a Fény Városában, és rendet fog rakni utánunk. Elmondtuk neki, hogy mi is már a rendrakók vagyunk, egy időutazó után utaztunk sokat, kiderült, mi (és a Szeráf utáni akciók) indítottuk útjára azt a folyamatot, ami az időgéphez, majd ide vezetett. Egy angyal. M...

Kedves Suzanne, még mindig nincs vége. Pedig kezdtem elhinni. Lassan, de stabilan haladtam az elfogadás felé, hogy akkor ez lesz az új életem, új önmagam. Hiszen mindez megtörtént már. Amikor a vízparton megjelentem meztelenül, és távoli, hínáros emlékek kavarogtak bennem összesen. Meg az, hogy csak túl kell élni, csak a legjobbnak kell lenni, és valami lesz, a dolgokat így megúszom, ha nem feltétlenül fordulnak kifejezetten jobbra, akkoris, csápok nélkül élni jobb, mint csápokkal. Soha nem tudtam, hogy igazából ki vagyok - a meghatározó múltamra nem emlékeztem, és mire visszakaptam az emlékeimet, addigra valaki más is felépült bennem. Odaátról csak egy-két nap múlva jöttek vissza dolgok, addig csak biztonságot akartam, barátokat és enni és aludni és nem meghalni, utána ez csak erősödött. A barátok megvédenek. A barátok nélkül senki sem vagyok, és meghalok. Aztán emlékek a régi életemről, valami kamasz csajról, aki idegen volt számomra, akinek az érzéseit mintha könyvben olvastam vo...