A világ kezdete
Az, hogy nekigrottam egy Fae-nek, és majdnem kézzel, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe belelőni az arcába a pisztollyal, amit a nagyapám reflexei húztak elő, az mondjuk elég beszédesen megmutatja, hogyan is éreztem magamat másodszorra a Gard du Nord-ban, 1928-ban.
- Dögölj meg! - próbáltam mondani hollandul, miközben bezuhantam a kislány (későbi Aimée) és az elrablója mellé, a kékhajú dolog elkezdett visítani, éreztem, hogy kezd megrepedni a dobhártám, aztán a valóság tört szét kétdimenziós lapokra, és a fae képét ütöttem a pisztollyal, amíg rá nem jöttem, hogy nem sok hatása van.
Megjelent egy barna hajú, zöld tógás alak, Mirelát vezetve, a Naprendszerrel a szemében, Yakar, mondta Mirela, ő egy angyal. A Fény Őrzője a Fény Városában, és rendet fog rakni utánunk. Elmondtuk neki, hogy mi is már a rendrakók vagyunk, egy időutazó után utaztunk sokat, kiderült, mi (és a Szeráf utáni akciók) indítottuk útjára azt a folyamatot, ami az időgéphez, majd ide vezetett.
Egy angyal. Mi az időn kívül, majd újra Orleansban, ott lépünk ki végre a Sövényből. Egy hajszálnyival megnyugtatóbb az ismerős ruhákban, felszereléssel érkezni meg, mint hirtelen ébredni egy másik világban. De nem merek még bízni a világ stabilitásában. Nem tudom, hogy mikor ... nem számít, azt hiszem. Sikerült megtapasztalni azt, hogy milyen az, ha néhány pont mégiscsak ugyanaz a Világokon keresztül, hogy a Sors, vagy bármilyen felsőbb erő hasonló úton fogja össze az ösvényeket.
Elveszteni, megtalálni és újra megtalálni, milyen furcsa, hogy attól tűnik valóságosabbnak minden, ahogy hallom hangjában... a csendjeiben az aggódást, és a féltést és az örömöt, amit én is érzek. De valóságosabb. Mondhatni, ő az igazi. Amikor Mirela megkapta a Lehetőséget az angyaltól, akkor nyilván én is elgondolkodtam rajta, de aztán... Asraf miatt maradtam volna az elrablásomnál. Minden más csak másodlagos kérdés. Kedves volt Mirelától, hogy azt mondtam, nem akart minket cserben hagyni, de nem igazán tudom elképzelni, hogy ennek mi rételme lett volna, szerintem jobban félt a megmaradó emlékektől - vagy talán attól, hogy egyszerű halandóként, rémálmokkal se lett volna neki jobb. Én beszéltem egy olyan Sofia-val, akit nem raboltak el. Nyugodtabb, csendesebb... távoli volt.
Nagyon... szélsőséges lett a világom. Ami közeli, az nagyon fontos, de ami távolabbi... aztnem tudom átérezni. Ez régen nem így volt. Emlékszem. Akkor féltettem volna azokat, akiket az Átok-tű megölhet, legyenek bárkik. Most? Csak egy fegyver lett a sok közül, amit valóban praktikus távol tartani a várostól, de mit számít a többi között még egy? Csak a barátaimra ne jelentsen fenyegetést.
Változom. Én ebben a világban is más vagyok egy kicsit, mint abban, ahonnan eljöttünk. Tudni akarom, ki vagyok. Mi a funkcióm... a Sorsom. Még mindig hiszem, hogy céllal vagyok itt, a többi már részletkérdés. Ha önmagamhoz következetesen működöm, akkor, azt hiszem, jó úton haladok.
- Dögölj meg! - próbáltam mondani hollandul, miközben bezuhantam a kislány (későbi Aimée) és az elrablója mellé, a kékhajú dolog elkezdett visítani, éreztem, hogy kezd megrepedni a dobhártám, aztán a valóság tört szét kétdimenziós lapokra, és a fae képét ütöttem a pisztollyal, amíg rá nem jöttem, hogy nem sok hatása van.
Megjelent egy barna hajú, zöld tógás alak, Mirelát vezetve, a Naprendszerrel a szemében, Yakar, mondta Mirela, ő egy angyal. A Fény Őrzője a Fény Városában, és rendet fog rakni utánunk. Elmondtuk neki, hogy mi is már a rendrakók vagyunk, egy időutazó után utaztunk sokat, kiderült, mi (és a Szeráf utáni akciók) indítottuk útjára azt a folyamatot, ami az időgéphez, majd ide vezetett.
Egy angyal. Mi az időn kívül, majd újra Orleansban, ott lépünk ki végre a Sövényből. Egy hajszálnyival megnyugtatóbb az ismerős ruhákban, felszereléssel érkezni meg, mint hirtelen ébredni egy másik világban. De nem merek még bízni a világ stabilitásában. Nem tudom, hogy mikor ... nem számít, azt hiszem. Sikerült megtapasztalni azt, hogy milyen az, ha néhány pont mégiscsak ugyanaz a Világokon keresztül, hogy a Sors, vagy bármilyen felsőbb erő hasonló úton fogja össze az ösvényeket.
Elveszteni, megtalálni és újra megtalálni, milyen furcsa, hogy attól tűnik valóságosabbnak minden, ahogy hallom hangjában... a csendjeiben az aggódást, és a féltést és az örömöt, amit én is érzek. De valóságosabb. Mondhatni, ő az igazi. Amikor Mirela megkapta a Lehetőséget az angyaltól, akkor nyilván én is elgondolkodtam rajta, de aztán... Asraf miatt maradtam volna az elrablásomnál. Minden más csak másodlagos kérdés. Kedves volt Mirelától, hogy azt mondtam, nem akart minket cserben hagyni, de nem igazán tudom elképzelni, hogy ennek mi rételme lett volna, szerintem jobban félt a megmaradó emlékektől - vagy talán attól, hogy egyszerű halandóként, rémálmokkal se lett volna neki jobb. Én beszéltem egy olyan Sofia-val, akit nem raboltak el. Nyugodtabb, csendesebb... távoli volt.
Nagyon... szélsőséges lett a világom. Ami közeli, az nagyon fontos, de ami távolabbi... aztnem tudom átérezni. Ez régen nem így volt. Emlékszem. Akkor féltettem volna azokat, akiket az Átok-tű megölhet, legyenek bárkik. Most? Csak egy fegyver lett a sok közül, amit valóban praktikus távol tartani a várostól, de mit számít a többi között még egy? Csak a barátaimra ne jelentsen fenyegetést.
Változom. Én ebben a világban is más vagyok egy kicsit, mint abban, ahonnan eljöttünk. Tudni akarom, ki vagyok. Mi a funkcióm... a Sorsom. Még mindig hiszem, hogy céllal vagyok itt, a többi már részletkérdés. Ha önmagamhoz következetesen működöm, akkor, azt hiszem, jó úton haladok.
Megjegyzések