A világ vége V.
Kedves Suzanne,
még mindig nincs vége. Pedig kezdtem elhinni. Lassan, de stabilan haladtam az elfogadás felé, hogy akkor ez lesz az új életem, új önmagam. Hiszen mindez megtörtént már. Amikor a vízparton megjelentem meztelenül, és távoli, hínáros emlékek kavarogtak bennem összesen. Meg az, hogy csak túl kell élni, csak a legjobbnak kell lenni, és valami lesz, a dolgokat így megúszom, ha nem feltétlenül fordulnak kifejezetten jobbra, akkoris, csápok nélkül élni jobb, mint csápokkal.
Soha nem tudtam, hogy igazából ki vagyok - a meghatározó múltamra nem emlékeztem, és mire visszakaptam az emlékeimet, addigra valaki más is felépült bennem. Odaátról csak egy-két nap múlva jöttek vissza dolgok, addig csak biztonságot akartam, barátokat és enni és aludni és nem meghalni, utána ez csak erősödött. A barátok megvédenek. A barátok nélkül senki sem vagyok, és meghalok. Aztán emlékek a régi életemről, valami kamasz csajról, aki idegen volt számomra, akinek az érzéseit mintha könyvben olvastam volna - a tragédiája, amivel csak együttérezni tudtam, de nem az enyém volt - a fetchem egy szimpatikus lány nevelőapját és nővérét ölte meg, a lány szerelmét csonkította meg. Az is távoli döbbenet volt, amikor megtudtam, hogy ezt a lányt nem a szülei nevelték, mert azok elváltak, az anyja meghalt, és van egy ikertestvére valahol a messzeségben. Suzanne, amennyire emlékeztem, akár mindez veled is megtörténhetett volna, és lehettem volna én az ikertestvér, aki messziről jön.
Erre építettem magamat, körülbelül egy fél évig, túlélés, kapaszkodás, a vágy, hogy hasznos legyek (mert a hasznos embereket megvédi a hasznosságuk). Hogy rájöjjek, mi ez az élet dolog. Találtam kapaszkodókat. Találtam személyiséget.
Aztán visszakaptam az emlékeimet azelőttről.
Köszibazmeg.
Két Janie találkozott ugyanabban a bőrben. Túléltem. Összeraktam. Változtam saját figyelő szemeim előtt, és még mindig Janie-nek gondolom magam, jelentsen ez bármit.
Most, ahogy hallgattam Szeráfot arról a másik Janie-ről, akit az anyja nevelt fel, akinek nincsen annyi barátja, aki... aki jóval határozottabb és én-tudatosabb, mint én, visszatért a bizonytalanság, a repedező jég alattam. Ki vagyok? Ha az emlékeim határoznak meg, akkor nem vagyok ugyanaz, mint akinek itt lennem kellene. A múltam kitörölhető. Az emlékeim változtathatóak. Végül mindig a jelen marad nekem, az aktuális érzéseim, és a cél, hogy eljussak... haza. Abban kell hinnem, hogy van valami nem meghatározható lényegünk, ami azonos marad. Ami miatt létezünk a párhuzamos világokban is, ami miatt végül ugyanazok vagyunk még akkoris, ha a részletek különböznek. ... Vagy majdnem. Elvégre létezhetünk egyszerre két világban.
És most eggyel tovább lépünk, most átírjuk a kitörölt és újraírt múltat. Ha tudjuk. Bár, én nem akarom. Nem akarom, hogy Aimée-nek végig kelljen mennie az életén elcseréltként. Remélem, hogy emberként sokkal boldogabb volt.
Az, hogy én ki leszek, ki voltam, ki vagyok, nem olyan fontos. Engem mindig a külvilág határozott meg.
még mindig nincs vége. Pedig kezdtem elhinni. Lassan, de stabilan haladtam az elfogadás felé, hogy akkor ez lesz az új életem, új önmagam. Hiszen mindez megtörtént már. Amikor a vízparton megjelentem meztelenül, és távoli, hínáros emlékek kavarogtak bennem összesen. Meg az, hogy csak túl kell élni, csak a legjobbnak kell lenni, és valami lesz, a dolgokat így megúszom, ha nem feltétlenül fordulnak kifejezetten jobbra, akkoris, csápok nélkül élni jobb, mint csápokkal.
Soha nem tudtam, hogy igazából ki vagyok - a meghatározó múltamra nem emlékeztem, és mire visszakaptam az emlékeimet, addigra valaki más is felépült bennem. Odaátról csak egy-két nap múlva jöttek vissza dolgok, addig csak biztonságot akartam, barátokat és enni és aludni és nem meghalni, utána ez csak erősödött. A barátok megvédenek. A barátok nélkül senki sem vagyok, és meghalok. Aztán emlékek a régi életemről, valami kamasz csajról, aki idegen volt számomra, akinek az érzéseit mintha könyvben olvastam volna - a tragédiája, amivel csak együttérezni tudtam, de nem az enyém volt - a fetchem egy szimpatikus lány nevelőapját és nővérét ölte meg, a lány szerelmét csonkította meg. Az is távoli döbbenet volt, amikor megtudtam, hogy ezt a lányt nem a szülei nevelték, mert azok elváltak, az anyja meghalt, és van egy ikertestvére valahol a messzeségben. Suzanne, amennyire emlékeztem, akár mindez veled is megtörténhetett volna, és lehettem volna én az ikertestvér, aki messziről jön.
Erre építettem magamat, körülbelül egy fél évig, túlélés, kapaszkodás, a vágy, hogy hasznos legyek (mert a hasznos embereket megvédi a hasznosságuk). Hogy rájöjjek, mi ez az élet dolog. Találtam kapaszkodókat. Találtam személyiséget.
Aztán visszakaptam az emlékeimet azelőttről.
Köszibazmeg.
Két Janie találkozott ugyanabban a bőrben. Túléltem. Összeraktam. Változtam saját figyelő szemeim előtt, és még mindig Janie-nek gondolom magam, jelentsen ez bármit.
Most, ahogy hallgattam Szeráfot arról a másik Janie-ről, akit az anyja nevelt fel, akinek nincsen annyi barátja, aki... aki jóval határozottabb és én-tudatosabb, mint én, visszatért a bizonytalanság, a repedező jég alattam. Ki vagyok? Ha az emlékeim határoznak meg, akkor nem vagyok ugyanaz, mint akinek itt lennem kellene. A múltam kitörölhető. Az emlékeim változtathatóak. Végül mindig a jelen marad nekem, az aktuális érzéseim, és a cél, hogy eljussak... haza. Abban kell hinnem, hogy van valami nem meghatározható lényegünk, ami azonos marad. Ami miatt létezünk a párhuzamos világokban is, ami miatt végül ugyanazok vagyunk még akkoris, ha a részletek különböznek. ... Vagy majdnem. Elvégre létezhetünk egyszerre két világban.
És most eggyel tovább lépünk, most átírjuk a kitörölt és újraírt múltat. Ha tudjuk. Bár, én nem akarom. Nem akarom, hogy Aimée-nek végig kelljen mennie az életén elcseréltként. Remélem, hogy emberként sokkal boldogabb volt.
Az, hogy én ki leszek, ki voltam, ki vagyok, nem olyan fontos. Engem mindig a külvilág határozott meg.
Megjegyzések