Barbara

Gluttony

Barbara - nevezzük így, hát mindenki így hívja, aki nem, annak meg valami Barbarán egyelőre kívül álló oka van rá…  nade. Szóval Barbara sosem foglalkozott az érzelmeivel különlegesebben. Ő megvolt nélkülük, análkül, hogy gondolt volna rájuk, talán nem is voltak eddig, hiszen hang sincs az erdőben, hacsak nincsen a fáknak fülük.
Érzései persze voltak, hát hogyne lettek volna! Rendszeresen volt például éhes, és ezt az érzést mesterire fejlesztette, a gyomra mindig megmondta az igazat. Olykor ennie kellett, azt jelezte. Olykor többet akart tudni, megismerni és megérteni, és addig fogyasztani az információt, amíg csak bírta, aztán persze jött az emésztés nyűgös időszaka, ha túl sok információt fogadott be.
Aztán meg csak meg kellett szabadulni a belülről nyomódoloktól, és elmesélnie, elmondani, aíg helyére nem került a világ.
Emberekre is éhes volt, meg eseményekre, és főleg, és elsősorban élményekre. Ettől mindig zsizsegősen érezte magát, ha ezt érzelemnek lehet nevezni, pörgette és tolta előre, aztán ott volt a megelégedettség, amikor végre befogadhatt az élményt.
És a szűkös időszakok, az ingerszegénység, a csend, a semmi, amikor a gyomrán keresztül érkezett a mindent felfaló unalomszörny, vagy a megértésre való éhsége, vagy a szeretetéhség, vagy a bármi, ami újra és újra tevékenységre késztették. Feltehetően már azelőtt is, hogy ez az idegen köd az emlékeire telepedett volna.
Nem mintha nagyon zavarná… ez is csak olyan, mint a fehér lap - lehet rá írni, és benépesíteni azzal, amire épp… éhes.

Empathy +1

Másoknak természetesen voltak ezek az érzelem dolgaik, ezt Barbara jól ismerte. Hangosak voltak, akkor dühösek, vagy féltek, vagy egyéb indulatosság munkált bennük - ilyenkor nem láttak és nem hallottak, csak azt kellett eléjük rakni, amire szemük van, és mindent elhittek.
Amikor sírtak, akkor kedvesnek kellet tlenni. És megértőnek. És akkor hittek neki.
Amikor nevettek, na az érdekes volt, abból Barbarának mindig több és több kellett. De az jót jelentett, kedvelték Barbarát olyankor, és az azt jelenti, hogy hisznek neki.

De az utóbbi időben valami változott. Nem tudta, hogy akkor, amikor a totál ismeretlen David arcán valamilyen szomorú-csalódottságot látott, és egyszerre bűntudata támadt - megfájdult a gyomra, azt hitte, savasat evett, de nem.
Amikor Myrtill eltűnt, és nem csak maga miatt volt benne ez a zsizsegő félelem-érzet, hanem… aggódott? Ez az a szó? Ez az az érzés? Mintha új nyelvet tanulna, szótár segítségével - illetve nélküle, Barbara minden szóra emlékezik, amit mondtak neki -, és egyesével azonosítja be magában őket, mutat rá a különféle színű és illatú és állagú jelenségekre, hogy tessék, ez az idegesség, ez az anticipáció, ez a kíváncsiság, ez a csodálat és ez meg az a jóleső izgalom, amikor végre rátalálsz olyan emberre, aki további hasonló élményekkel szolgálhat.

Eddig nagyon felidegesíteni sem tudták emberek. Most mégis, amikor a temetőben balfaszkodtak, és felborytották a csodálatos lopakodós tervét, mennyire… izgatott lett. Nem, nem ez. Nyomott. Nem is ez. Irritált.

De lehet, hogy az a pillanat volt, amikor felébresztették az álmából, és ott még emlékezett a testvérére, és utána nem, és még abban ködben bolyngott, ahol fontos lenne megtudnia, ki az a Barbara, ki az az Adelaide, miért bír annyit lógni BlackJackkel, mintha régről ismerné, és mi ez az éles tőr, ami a gyomrába vág, amikor a testvéréről van szó.

És most a repülőn mitől fél ennyire? Kiderült, hogy az ismeretlen útitársuk egészen kellemesen tájékozott, és annyira természetesen beszél mindenféle - paygradünkön felüli, ahogy Michel mondaná - dolgokról és jelenségekről, beépített titkosügynök (nohiszen, én is az vagyok, voltam, és leszek, de ezzel nem bukhatok le egy másik titkosügynök előtt), meg muszáj volt bevenni őt is a buliba, és nem tartozik udvarhoz.
Biztos lojalista, vagy magánzó, vagy hogy hívják azokat az elveszetteket, akik nem tartoznak se udvarhoz, se rendhez, suttogja a félelem Barbarának. Barbara elidőzik az érzésen. Érdekes. Az ujjbegyeiben is érzi, a bőrén is. Izgalmas.
Mint amikor beszállt a repülőbe, és észrevette, hogy Lee nem jött velük. És amikor látta, ahogy Jázmin görcsösen kapaszkodik a repülő indulásakor.
Félni kéne?

Egy idő után már nem információra éhes, csak azért kérdez, és azért beszél, hogy… irányítsa beszélgetőpartnere figyelmét. Ne figyeljen Jázminra, ne figyeljen a lényeges hibákra és bénázásokra, csak azokra, amikre ő akarja. Ha netán tényleg… lojalista lenne.
Hogy Barbara figyelmét elterelje az idegen kontinensről, ahol, ha nem értik, hogy mit beszél, nem fogja tudni kidumálni magát. És mióta aggasztja, hogy mi van, ha elront egy tárgyalást?! Ez eddig mindig annyira egyszerű volt, csak kinyitotta a száját, és megnyitotta az agyában a csapot, és a feldolgozott információból történetek alakultak, amik utat törtek, át a másik emberen keresztül.
Mi lesz más?

Akkor van csend, amikor kimegy a szűk mosdóba. Ha nem beszél hangosan, nehezen gondolkodik, akkor rajzolnia vagy írnia kellene. Bután mered a kezében a tárgyra, amit már maga sem tudja, honnan emelt el - és ez végre megnyugtatja. Ha Asraf nem veszi vissza tőle, ha Jázminnak sem tűnt fel, amikor lenyúlta, akkor talán sikerrel járhat a küldetésük.
Az mindig jót jelent, ha nem tervez meg egy lopást, csak az ujai közé esik az alkalom, mint az a légörvény, amikor éppen felkelt, és megbotlott. Jázmin még prüszkölve fel is nevetett a bénázásáért, és azért ezt is jó volt hallani, mert akkor talán kevésbé fél.

Hope

Végül minden lesz valahogy. Ha nem halnak meg, akkor csak sikerül valami, ha meg igen… nos, akkor lehetett volna rosszabb is, nem?