Downtime
Nem akartam a közelükben lenni. Sem az élőkében, sem a holtakéban. Az élőket féltettem magamtól, a holtaktól féltettem magamat, ilyen rohadt egyszerű az egész.
Téli hóban, esőben sétáltam Párizs neonfényes utcáin, és távolról figyeltem az ismeretleneket. Próbáltam rájönni, mit is érzek pontosan, ki is vagyok... akarok-e egyáltalán bármit. Azon kívül persze, hog van egyvalaki, akit, ha megérem, úgy akarok a halálba küldeni, hogy tudja, miért teszem. Hogy tudja, mindaz, amiért küzdött, a családja már nincs a kezében. És nem tehet ellene semmit.
A városnak igazi ritmusa, hangja van. Most még jobban érzem, hiszen közelebb vagyok a holt anyaghoz, mint valaha. Ha végigfekszem egy fémgerendán, akkor hamarosan én is olyan hideg leszek, mint az. Szinte fémmé válok én is. Vagy kővé. Átdübörök rajtam is a szomszéd utcán haladó járművek hangja, a szél-tépte korlát gyenge remegése.
És mégsem vagyok egy ezzel a szemétteleppel. Ha végigkaristolom egy késsel a gerenda oldalát, határozottan sikít a szerkezet. Ha felállok rá, és elkezdek lesétálni a fémlépcsőn, az én súlyom és akaratom döngeti. Lent megáll egy ember, aztán továbbsiet, én meg követem.
Csak követem. Amikor a buszmegállóban fekelti a figyelmemet valaki más, arra csatlakozom rá. Ilyenkor szellemnek érzem magamat, nem-létezőnek és egészen könnyűnek.
Egészen addig, amíg egyik lépéséről eszembe nem jut Blaise, (és ahogy lecsapja a telefont a túloldalon, amikor megpróbáltam felhívni), ajkamba harapok, és kedvem támad ... kedvem támad ráijeszteni a fickóra, hogy ne merjen aztán sötétben aludni. Vagy méginkább szeretném, ha felháborodna, és indulatában elkövetne valami hibát, mondjuk összetörné a féltett agyagszobrot a zsebében. Én meg mélyen együttéreznék vele. Az olyan... emberi.
Hetekre belevetettem magam Párizs éjszakájába, csak néha bukkantam fel a Mozgalom ismerős tagjainál, vagy vértestvéreim köreiben, hogy lássak és ismeretet szerezzek. Hogy levegőt vegyek.
És végül rádöbbenem, hogy, amennyiben meg szándékozom maradni a létezők sorában, közéjük tartozom. Szameg.
Téli hóban, esőben sétáltam Párizs neonfényes utcáin, és távolról figyeltem az ismeretleneket. Próbáltam rájönni, mit is érzek pontosan, ki is vagyok... akarok-e egyáltalán bármit. Azon kívül persze, hog van egyvalaki, akit, ha megérem, úgy akarok a halálba küldeni, hogy tudja, miért teszem. Hogy tudja, mindaz, amiért küzdött, a családja már nincs a kezében. És nem tehet ellene semmit.
A városnak igazi ritmusa, hangja van. Most még jobban érzem, hiszen közelebb vagyok a holt anyaghoz, mint valaha. Ha végigfekszem egy fémgerendán, akkor hamarosan én is olyan hideg leszek, mint az. Szinte fémmé válok én is. Vagy kővé. Átdübörök rajtam is a szomszéd utcán haladó járművek hangja, a szél-tépte korlát gyenge remegése.
És mégsem vagyok egy ezzel a szemétteleppel. Ha végigkaristolom egy késsel a gerenda oldalát, határozottan sikít a szerkezet. Ha felállok rá, és elkezdek lesétálni a fémlépcsőn, az én súlyom és akaratom döngeti. Lent megáll egy ember, aztán továbbsiet, én meg követem.
Csak követem. Amikor a buszmegállóban fekelti a figyelmemet valaki más, arra csatlakozom rá. Ilyenkor szellemnek érzem magamat, nem-létezőnek és egészen könnyűnek.
Egészen addig, amíg egyik lépéséről eszembe nem jut Blaise, (és ahogy lecsapja a telefont a túloldalon, amikor megpróbáltam felhívni), ajkamba harapok, és kedvem támad ... kedvem támad ráijeszteni a fickóra, hogy ne merjen aztán sötétben aludni. Vagy méginkább szeretném, ha felháborodna, és indulatában elkövetne valami hibát, mondjuk összetörné a féltett agyagszobrot a zsebében. Én meg mélyen együttéreznék vele. Az olyan... emberi.
Hetekre belevetettem magam Párizs éjszakájába, csak néha bukkantam fel a Mozgalom ismerős tagjainál, vagy vértestvéreim köreiben, hogy lássak és ismeretet szerezzek. Hogy levegőt vegyek.
És végül rádöbbenem, hogy, amennyiben meg szándékozom maradni a létezők sorában, közéjük tartozom. Szameg.
Megjegyzések