Return of X - Gyilkosság
'ssza meg, nem tudom, mikor követtem a végzetes hibát. Nyilván akkor, amikor nem haltam meg végleg. Utána meg akkor, amikor elmentem a klubhoz, csak úgy hallgatni a kiszűrődő zenét, és reménykedni, hátha elcsípek egy ismerős alakot, ahogy lemegy vagy kijön a pincéből.
Fakk. Nem kellett volna látnom Nikkit, ahogy kijön azzal a sráccal, akit eddig kifejezetten az ő kérésére koptattam le, amikor berúgott - mert nem szeretett volna mellette ébredni. Elsétáltak az éjszakai busz irányában, én meg a falat kapartam dühömben, nehogy utánuk rohanjak, és lekeverjek a srácnak egy isteneset.
Inkább bevetettem magamat az első jobb kézre eső utcába, és véletlenszerűen siettem végig a fél kerületen. Egy ismeretlen park szokatlan csendjében aztán megálltam. Messze volt a forgalmas utaktól, sötét lakóházak fogták közre. Egyetlen lámpa világított a kopasz fák között, az ágak élesen vágtak bele a fehér fénybe. Már nem csikorgattam a fogam, amikor meghallottam a lépéseket. Tudtam, hogy mögöttem érkezik valaki. Hátranéztem - húsos ajkú férfi nagykabátban, abból a fajtából, akinek a nyakát is csomókban borítja a borosta. Csak egy pillanat volt, nem is hallottam, mit mondott, miközben szétnyitotta a kabátját. Gondolkodás nélkül, beleadva minden felgyülemlett dühömet és keserűségemet, ütöttem a rohadt perverz állatot.
Amikor véres szájízzel magamhoz tértem, már nem élt. Több helyről vér szivárgott felrepedt bőre alól, feje irreális szögben nézett rám, ahogy fölötte térdeltem. Jogos elégtételt éreztem egy pillanatig, aztán rémülten ugrottam fel, elhátrálva a testtől.
Ki vagyok én, hogy mások élete felett döntsek? Talán ember?! Egy szörnynek nincsenek jogai... egy ember nem veszíti el így az önuralmát, egy ember nem ad csókot egy ilyen féreg nyakára.
Nem a halottat sajnáltam, a némaságban letaglózott a felismerés, hogy milyen könnyű volt szörnnyé változni.
Mire felhívtam Vincentet, már nem sírtam. Soha többet nem fogok sírni, soha többet nem hagyom, hogy ilyen egyszerűen ragadjanak el az érzelmeim.
Azóta félek a csendben, mert a szívdobogásom hiánya azt súgja, el fogom veszíteni mindazt, ami emberi bennem. És egyre kevésbé fogom bánni.
Fakk. Nem kellett volna látnom Nikkit, ahogy kijön azzal a sráccal, akit eddig kifejezetten az ő kérésére koptattam le, amikor berúgott - mert nem szeretett volna mellette ébredni. Elsétáltak az éjszakai busz irányában, én meg a falat kapartam dühömben, nehogy utánuk rohanjak, és lekeverjek a srácnak egy isteneset.
Inkább bevetettem magamat az első jobb kézre eső utcába, és véletlenszerűen siettem végig a fél kerületen. Egy ismeretlen park szokatlan csendjében aztán megálltam. Messze volt a forgalmas utaktól, sötét lakóházak fogták közre. Egyetlen lámpa világított a kopasz fák között, az ágak élesen vágtak bele a fehér fénybe. Már nem csikorgattam a fogam, amikor meghallottam a lépéseket. Tudtam, hogy mögöttem érkezik valaki. Hátranéztem - húsos ajkú férfi nagykabátban, abból a fajtából, akinek a nyakát is csomókban borítja a borosta. Csak egy pillanat volt, nem is hallottam, mit mondott, miközben szétnyitotta a kabátját. Gondolkodás nélkül, beleadva minden felgyülemlett dühömet és keserűségemet, ütöttem a rohadt perverz állatot.
Amikor véres szájízzel magamhoz tértem, már nem élt. Több helyről vér szivárgott felrepedt bőre alól, feje irreális szögben nézett rám, ahogy fölötte térdeltem. Jogos elégtételt éreztem egy pillanatig, aztán rémülten ugrottam fel, elhátrálva a testtől.
Ki vagyok én, hogy mások élete felett döntsek? Talán ember?! Egy szörnynek nincsenek jogai... egy ember nem veszíti el így az önuralmát, egy ember nem ad csókot egy ilyen féreg nyakára.
Nem a halottat sajnáltam, a némaságban letaglózott a felismerés, hogy milyen könnyű volt szörnnyé változni.
Mire felhívtam Vincentet, már nem sírtam. Soha többet nem fogok sírni, soha többet nem hagyom, hogy ilyen egyszerűen ragadjanak el az érzelmeim.
Azóta félek a csendben, mert a szívdobogásom hiánya azt súgja, el fogom veszíteni mindazt, ami emberi bennem. És egyre kevésbé fogom bánni.
Megjegyzések