Quest IV.

Szeráf végül visszavitt Lille-be. Engem vitt tovább a lendület, szerettem volna minél hamarabb túlesni már az átkon, vagy így, vagy úgy, de Ashrafon érezhető volt, hogy nem szívesen hagy most egyedül. Nem csodálom, reálisan tekintve halálos veszélyben voltam a démonnal a fejemben, és a közeledő határidővel. Volt egy olyan megoldásra esély, amit nem akartam véghezvinni, ha nem muszáj, a másik lehetőségről pedig nem tudtam semmit, csak annyit, hogy vannak valakik, akiknek van esélyük megoldani a problémát. És valószínűleg segíteni fognak. És, amíg vártam a mmásodik lehetőség beteljesülésére, addig szép lassan kezdtem lecsúszni a teliholdról, ami az elsőhöz kellett volna.
Nem, nem akartam beleszúrni egy másik emberbe egy arasznyi hosszú tűt, és ezzel átplántálni belé a démont.

Inkább beszálltam egy autóba, ami elvitt Párizsig iszonyat gyorsan. A sofőrnek fogalma sem volt róla, h ki vagyok, azon kívül, hogy Janie-t kereste a szállodában. Volt két helye, meg egy határideje, és a szállításomat kellett megoldania, ennyi.Ugyan sokminden tiltakozott bennem, amikor végül beültem az autóba, de eléggé ösztönző volt a tudat, hogy akár le is maradhatok a menekülésemről.

Párizsban repülőre szálltam egy újabb idegen férfi társaságában, majd megérkeztünk egy esős helyre - időbe telt, míg leesett, hogy Máltán járunk. Kaptam teát, később kiderül, hogy altatóval, amitől álmos és rosszul lettem. Végül asszem valami gázzal altattak el (ahelyett, h szóltak volna, hogy alvás, kiscsaj, a műtéthez az kell).

Villant fel kép gyertyákról, áldozótőrről a mellkasom fölött, valami lepedőről, aztán egy sivatagban ébredtem. A lepedőben, és egy vágás nyomával a szívem fölött. Némi bolyongás után kezdtem meggyőződni róla, hogy ez ugyan nem a valóság, de nem is álom. Nem Sövény. És nem is a saját fejemben vagyok. Aztán találkoztam egy színes hajú csajjal, aki tájékoztatott a helyzetről: most épp élet-halál között lebegek, és az engem elátkozó mágus fejében kalandozunk, keressük a mágust, hogy levetessük vele az átkot rólam. Ó? A terv az volt, hogy a fejemben mérkőzünk meg a démonnal, de a srácok elmértek valamit. Ó.
Felajánlotta, hogy felváltva kérdezünk egymástól, így a nap hátralevő részét a sivatagba sétálva, beszélgetéssel töltöttük, mert csak hosszú idő után bukkantunk valami kiszáradt erdőre a sivatagban.
Megtudtam, hogy pokolból kirúgott démon, akit előtte még az idők kezdetén a mennyől is kirúgtak. Halhatatlan, mindig újjászületik egy-egy új testben, és ez egy idő után unalmas. Az a fickó, aki a repülőn kisért, az az aktuális pasija.

Aztán egyszer csak a felrobbant gyárban találtuk magunkat, ahol zombik lőttek ránk (a gyártelepen meghalt ismerős alakok) - egyet elkapott, aztán inkább menekültünk máshova, egy furcsa kővárba, ahol a trónuson a mágus várt rám. Elcsevegtem vele arról, hogy mióta karatézik, meg, hogy eszébe sincs leszedni rólam az átkot, bár fogalma sincs róla, hogy hol vagyunk. Aztán elszaladt, én utána, de csak a leszúrt démonra bukkantam. Kihúztam belőle a botot, és magához tért nagy örömömre (szerintem az övére is). Üldöztük tovább a mágust, emlékeken, furcsa helyeken keresztül, megmérkőztünk vele és alkalmankénti társaival többször is, különböző emlékeit vertük széjjel.
Rájöttem, hogy a tűz nagyon hatásos fegyver, és jó ötlet volt Szeráfot megkérni rá, hogy tanítsa meg nekem a segítségét hívni. Többször elmenekült a mágus, párszor én is majdnem meghaltam, ha minden igaz - bár a sérülések emlékei halványak, olyan valószínűtlen volt az egész, mint egy álomban.
A démon biztosított róla, hogy én meghalhatok, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy igazán féljek.

Végül sikerült megölni az Etretat-i templom álomképében, elégett teljesen. Én meg felébredtem egy hotelszobában, telefoncsöngésre. A démon hívott, hogy jól vagyok-e, tényleg elmúlt-e az átok. El.

Orleansban voltam. Hazavittek.