Daelith
Tisztelt Anyám!
Nem tudom, mi történt feléd, nem tudom, hogy valaha elküldöm-e ezt a levelet neked, de valami remény még él bennem az elmúlt idők eseményei ellenére is. Tudom, talán nem eléggé megfontolt hozzáállás a származásomhoz képest, de nem bánom oly nagyon, hogy hirtelen kikerültem a dorani kolostorból a nagyvilágba. Az jobb lett volna, ha levizsgázhatok előtte rendesen - de a magiszter túl hatákonyan parancsolt ki a városból. Igen, lényegében menekülnöm kellett, a fajtám elől, és nem tudom, miért. Semmit nem tudok róluk. Nem értem a kapott jeleket, nem értem a veszélyt, amit jelenthetnek - és mintha valaki követne Doran óta.
Haonvellben töltöttem egy évet, amíg a háború miatt lezárták a várost. Barátságos város, tökéletes kiindulópont volt. Megtanultam ellátni magamat, hasznosítani képességeimet, és sikerült beilleszkednem egy gyökeresen különböző társaságba, mint amiben eddig forogtam.
Az utak megnyitásakor feltámadt bennem a vágy, hogy útra keljek, hívást éreztem, ezért elindultam.
Egy éjszaka az erdőben fájdalmas sikolyokra lettem figyelmes. Valakit elkapott egy csapda, a fájdalomtól és vérveszteségtől eszméletlenül feküdt a fák alatt, mire odaértem. Fiatal férfi volt, másokat nem láttam a környéken, nem hagyhattam magára meghalni. Tőlem telhetően kiszabadítottam, elláttam sebeit.
Több hónapos erdei bóklászás után végre társaság! Csak akkor tűnt fel, hogy hiányzott már az értelmes beszélgetés, amikor Niam magához tért. Pár napos út alatt megtudtam, hogy Niam mágiát tanult egy pyarroni varázslótól - és, hogy a mestere rossz útra tért, rettenetes fekete mágiát űzött, csak azért, hogy egy északról érkező veszedelmet megállítson. Gyermekeket áldozott cél érdekében - és mindehhez természetesen Niamot is használta. Szegény srác, alaposan megbűnhődött a cselekedeteiért - részemről ezentúl minden jót kívánok neki. Meg egy kicsivel több talpraesettséget.
Azu első faluban kalandozókra bukkantunk, akik közül az egyik épp társát temette - és a halott volt az, aki megtámadta Niamot és mesterét. Niam innentől kezdve beszámíthatatlanul rettegett, pedig az egyik hölgy végre megfelelően ellátta a lábát. Az mondjuk más kérdés, hogy azonnal nekiálltak kifaggatni a srácot a gyerekáldozásokkal kapcsolatban - és nem sikerült túl finomra a kérdezősködés.
Közben megtudtam, hogy a fogadóban van egy másik társaság is, két niarei harcos, akik kegytárgyat cipelnek valahová. Elátkozott kegytárgyat, amit kétnaponta megtámadnak valamiféle démonok. Egy szökött toroni/shuluri varázstudó kísérte őket (illetve maradt életbe a kíséretükből), aki végül felbérelt minket, hogy menjünk velük. Azuon túl, hogy megint kamatoztathatom és fejleszthetem képességeimet, és talán megtudhatok valamit a niareiek átkáról, a társaság is kellemes.
A gyógyító hölgy is varázstudó, és igen érdeklődő, bár nagyon keveset tud a világról, a két harcossal (kik közül az egyik embervadász), meg még nem sikerült szót ejtenem, de működőképes társaság.
Nem tudom, mi történt feléd, nem tudom, hogy valaha elküldöm-e ezt a levelet neked, de valami remény még él bennem az elmúlt idők eseményei ellenére is. Tudom, talán nem eléggé megfontolt hozzáállás a származásomhoz képest, de nem bánom oly nagyon, hogy hirtelen kikerültem a dorani kolostorból a nagyvilágba. Az jobb lett volna, ha levizsgázhatok előtte rendesen - de a magiszter túl hatákonyan parancsolt ki a városból. Igen, lényegében menekülnöm kellett, a fajtám elől, és nem tudom, miért. Semmit nem tudok róluk. Nem értem a kapott jeleket, nem értem a veszélyt, amit jelenthetnek - és mintha valaki követne Doran óta.
Haonvellben töltöttem egy évet, amíg a háború miatt lezárták a várost. Barátságos város, tökéletes kiindulópont volt. Megtanultam ellátni magamat, hasznosítani képességeimet, és sikerült beilleszkednem egy gyökeresen különböző társaságba, mint amiben eddig forogtam.
Az utak megnyitásakor feltámadt bennem a vágy, hogy útra keljek, hívást éreztem, ezért elindultam.
Egy éjszaka az erdőben fájdalmas sikolyokra lettem figyelmes. Valakit elkapott egy csapda, a fájdalomtól és vérveszteségtől eszméletlenül feküdt a fák alatt, mire odaértem. Fiatal férfi volt, másokat nem láttam a környéken, nem hagyhattam magára meghalni. Tőlem telhetően kiszabadítottam, elláttam sebeit.
Több hónapos erdei bóklászás után végre társaság! Csak akkor tűnt fel, hogy hiányzott már az értelmes beszélgetés, amikor Niam magához tért. Pár napos út alatt megtudtam, hogy Niam mágiát tanult egy pyarroni varázslótól - és, hogy a mestere rossz útra tért, rettenetes fekete mágiát űzött, csak azért, hogy egy északról érkező veszedelmet megállítson. Gyermekeket áldozott cél érdekében - és mindehhez természetesen Niamot is használta. Szegény srác, alaposan megbűnhődött a cselekedeteiért - részemről ezentúl minden jót kívánok neki. Meg egy kicsivel több talpraesettséget.
Azu első faluban kalandozókra bukkantunk, akik közül az egyik épp társát temette - és a halott volt az, aki megtámadta Niamot és mesterét. Niam innentől kezdve beszámíthatatlanul rettegett, pedig az egyik hölgy végre megfelelően ellátta a lábát. Az mondjuk más kérdés, hogy azonnal nekiálltak kifaggatni a srácot a gyerekáldozásokkal kapcsolatban - és nem sikerült túl finomra a kérdezősködés.
Közben megtudtam, hogy a fogadóban van egy másik társaság is, két niarei harcos, akik kegytárgyat cipelnek valahová. Elátkozott kegytárgyat, amit kétnaponta megtámadnak valamiféle démonok. Egy szökött toroni/shuluri varázstudó kísérte őket (illetve maradt életbe a kíséretükből), aki végül felbérelt minket, hogy menjünk velük. Azuon túl, hogy megint kamatoztathatom és fejleszthetem képességeimet, és talán megtudhatok valamit a niareiek átkáról, a társaság is kellemes.
A gyógyító hölgy is varázstudó, és igen érdeklődő, bár nagyon keveset tud a világról, a két harcossal (kik közül az egyik embervadász), meg még nem sikerült szót ejtenem, de működőképes társaság.
Megjegyzések