High in Sunnydale

Roslyn vagyok, nemsokára 17 éves. Ez itt Sunnydale, itt lakom. Itt nyílik a Pokol egyik szája, vagy mije, de ezt már nem sikerült kimerítően elmagyaráznia a Könyvtárosnak, mielőtt széttépték volna.
A szüleim kamaszkorom eleje óta azon aggódtak, hogy nehogy belőlem is bűnözőlegyen, mint a bátyámból, aztán a nyáron anyámat is előléptették, és rájöttek, hogy tulajdonképpen nem kell rám figyelni, eléggé nagylány vagyok már.

Ennek örömére megtalált egy tweed-zakós fickó, és közölte velem, hogy én vagy a vadász... bocsánat, Vadász. És mostantól kezdve az a feladatom, hogy vámpírokat öljek, meg egyéb dolgokat. Na, persze. Az egy dolog, hogy baromi jól tudok spárgázni, meg leszaltózni cheerleaderekből rakott torony tetejéből, és végig mosolygok, mint valami idióta, és kitűnően át tudjuk költeni a Sunnydale Slayers mottóit - de azért... érted, vámíprokra vadászni.Namindegy. Mondjuk tény, hogy megtanultam kungfuzni. Pár hét alatt. Meg vívni. Meg a pilangókést rendesen használni - előtte az volt a nagy szám, hogy nem vágtam le vele az ujjaimat pörgetés közben.
És döbbenten fedeztem fel a szobám átrendezése közben, hogy a szekrényeket nem kellett tolnam a padlón, elég volt átemelni. Így anyáék se szóhatnak be a karcos parketta miatt.

Igazából örülhetnék, hogy nem az első vámpír tépte szét a Figyelőmet, hanem legalább a harmadik, akivel találkoztunk. Bár, az lehet, hogy nem vámpír volt, de az ilyen apró részleteket még nem tanultam meg. Egyelőre azt sem sikerült kiderítenem, hogy mit keresett ott két tanárom, meg Ayrie a Slayerből. Tanárok, vágod? A feka focista még okés, ő csak szimplán rosszkor volt rossz helyen - mondjuk ez az idióta Mr. Akárki is csak a kutyáját sétáltatta rossz helyen.... szerintem egyikünk sme éli túl ha Mr. Lowell nincs ott. Bár Ayrie se volt egyszerű, már akkor sem.

Én ezt az egészet nem értem.

Utána elkezdődött a suli, és két hétig nyugi volt. Szerencsére heti egyszer látom csak Mr.Pattogóst, úgyhogy nem túl sokat kommunikáltunk közben (első óráról kizavart, már buktatással fenyegetőzve, úgyhogy nem tudom, hova emeli majd a tétet), Mr. Lowell meg természetellenesen... ööö... semmilyen volt. Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel a számtech tanárunkkal.

Aztán kizuhant Sean teste az egyik, feje a másik csapattársának a szekrényéből. A két tanár meg úgy ráindultak a témára, mintha tudnának valamit - pedig ők is ugyanannyira el voltak veszve, ha nem jobban, mint én.
Honnan a francból tudják egyáltalán, hogy én ki vagyok? Miből gondolták, hogy foglalkozni akarok a hullával? Oké, osztálytárs volt. Meg Donna pasija - meg Louse-é. Csodás.
Két hete valahogy nem tudok úgy igazán rosszul lenni a halottak látványától, és ez kib ijesztő. Normális emberek hánynak, sikoltoznak, én meg csak állok, és próbálok harapás nyomot találni, és emlékezni a Könyvtáros tanácsaira, és maximum heveny kétségbeesés fog el, hogy fogalmam sincs, mit kellene tennem, és mik ezek az álmok, vámpírokról, fura fejű démonokról megminden.

Elnéztünk Ayrie-vel a Bronze-ba, ott kiszúrtam három határozott öltözködési elképzelésekkel bíró vámpírcsajt, akik épp igyekeztek a geekeket verő srácokat elkapni. Oké, ez ismerős, ilyenkor akciózni kell, nem? Ja, nyilván. Még ketten is sokan lettek volna, és közben esett le, hogy mi van, ha Ayrie-nek nincsenek szuperképességei és őt is kinyírják? Még sose kérdeztem erről. Basszus. Azért elporlasztottuk az egyiket, a másik pedig a hirtelen befutó Mr. Lowell ölelésében végezte.

Voltunk gyártelepen,további vámpírokat írtani, és egyre inkább aggódom. Ez az egész ... nem normális. Azt hiszem, kezdem érteni, hogy én mit keresek ilyen helyeken. Mr. Lowell igazából robot, úgyhogy neki úgyis mindegy, sose lehet normális, de a többiek...

Persze kiderült, hogy enm a vámpírok nyírták ki szerencsétlen osztálytársaimat, hanem ... sorozatszereplők. Mert ez a féreg Keith egy szerencsekerék-démonnal kötött szerződést, vagy mi, és szép lassan elintézett mindenkit, aki enm volt szimpatikus neki.

Nála csak Mr. Töpszli ilyesztőbb, aki gondolkodás nélkül lelőtte.
Meg Mr. Robot, aki vérzés helyett szikrázik, és vezetékek lógnak ki belőle, ha megvágják.
Meg én, aki szíven szúrtam az ír harcost.

Úgy tűnik, nem fogom beváltani a szüleim reményeit. Szerintem nem élek addig, hogy unokájuk lehessen.