Sophie
átadnám a szót a tremere-nek. lájvosoknak ellenjavallt olvasni, mert. Csak, ha utána elfelejtitek.
"1910ben született, novemberben. Édesanyja gyermekágyi lázban meghalt 28 évesen, két lány és egy fiúgyermek után. Nővére akkor 10, bátyja 8 éves volt. Közben is születtek még testvérei, de ők nem érték meg az egy éves kort. Apjuk 1914ben bevonult a Háborúba, rokonokra bízta a gyerekeket. Ő apja vénlány nénjéhez került, aki csak egyiküket vállalta, hogy annak „tisztességes" nevelést biztosítson. Két testvére egy másik rokonhoz került, a kapcsolatot nem nagyon tartották. Nevelője neves házitanítóként sok tehetősebb családnál okította a fiatal lányokat a szükséges dolgokra, biztosította Sophie számára a szükséges anyagiakat, illetve a taníttatását is. Kislánykorától fogva magasabb körökbe szánta, arra tanította, tartson ki bizonyos életminőségi elvárások mellett még a háború nélkülözései közben is. Született az első világháború előtt, meghalt a második elején. Szürrealizmus, pszichoanalízis, a természetfeletti tudományos-misztikus magyarázata - kamaszkorától fogva foglalkoztatták. H.P. Lovercraft, Conan Doyle (Sherlock Holmesba egyenesen beleszeretett a novellákon keresztül) Jung, Freud... Lorca, Rimbaud, Dalí, szüfrazsettek, Bela Lugosi. Nem, nem hitt sem Cthulhuban, sem a vámpírokban, de abban igen, h ezeket a lényeket az emberek magukban megtalálhatják. Hogy van valami közös minden emberben, és a csodák léteznek belül. Ha kívül nem is... A kitartó tanulás mellett a 30as években folyamatosan művésztársaságokkal lógott, még azután is, h ráébredt, nem elegek a művészi hajlamai az alkotáshoz. Irigykedett rájuk, elemezte őket, rájött, h felesleges irigykedni, tovább tanulmányozta az alkotás folyamatát,összeesküvéselméleteket gyártott és nekiállt okkult jelenségeket gyűjteni. Hogy megmagyarázza őket, persze. Mindig mindenhez szkeptikusan állt hozzá, ezért nem minden "okkult" társaságban kedvelték, ahova csatlakozni próbált. Rájött, elég, ha meghallgat mindenkit, a véleményét pedig megtartja magának meg a naplójának és cikkeinek. Praktizálása alatt is az érdeklődésének megfelelő eseteket részesítette előnyben, a művészeket, és azokat, akik kapcsolatba kerültek a rendellenessel, a természetfelettivel. Csupán idő kérdése volt, h kik találnak rá... ezt persze nem vallaná be semmi áron. Pedig talán voltak neki is effajta képességei halandóként is... Szerencsére ezt már nem tudhatom meg. Jövendőbeli atyám volt a kiválasztott, aki belefordított a tudatalatti élősködői közé. Csupa praktikus szempontból. Kellett neki segítő, aki érti az adott kort, és azzal foglalkozik, amivel lényegében ő is. A hallucinációk és valóság szétválasztásával. A Hamupipőkeségben állítólag úgyis a nők a jobbak. Tehát felbukkant, és a pamlagon beszélt esténként szellemekről, rituálékról, az emberi butaságról, meg arról, hogy miféle Bestia lakozik benne. Meg a Vér szimbolikus hatalmáról. Meg a szimbólumok valódi hatalmáról. Persze nem hittem neki. Vagyis hittem a tudatalattiban, hogy az közel olyan valóságos lehet az individuum számára, mint a valóság, abban is, hogy ha nekem meséli, és én igazán megértem, akkor számomra is valóságosabbá válhat - de abban nem, hogy tényleg léteznek ezek a lények. Hogy nem csak felszíni sérüléseket szenvedne a napon. Sőt, még ghoulként is racionálisan próbáltam magyarázni az érzelmeimet iránta. Hogy mozgósított bennem valami ösztönt a vére, hogy hipnotizált, stb. Eleinte nyilván megfelelt neki a szkepticizmusom, valószínűleg jót szórakozott rajta. Ahogy én a vámpír komplexusán. De az biztos, hogy senkinek nem beszéltem róla, eddigi gyakorlatommal ellentétben. Eddig ezekkel a "sztorikkal" tűntem ki a baráti társaságban, ahol a művészek lelkét megnyugtatta, hogy vannak, akik tényleg elhiszik a látomásaikat, ők ellenben tudják, hogy csak az abszinttól van. Nem mondhattam el. Nem akartam. Hogy egy páciensem vámpírnak képzeli magát, hogy okkult képességeket hitetett el velem is? Hogy ittam a véréből, önként, és vágyom utána? Megírhattam volna. Elmesélhettem volna, és talán egyikük megfesti, verset ír vagy akármi. Ehelyett figyelni kényszerültem. Éreztem, távolodom tőlük, már nem szeretnék közéjük tartozni, csak érteni őket. De azt nagyon. És ekkor felismertem egyet Mesterem fajtájából. Észrevettem a szemében az éhséget, hogy milyen hirtelen képes józanodni, mintha nem is lett volna részeg, hogy mennyire megszereti őt mindenki irreálisan rövid ismeretség után. Nem mertem vele egyedül maradni eztán, bármennyire is szerettem volna megismerni. Végül Mesterem tett pontot kétségeimre, mesélt Luc D'Arceilről, az ifjú párizsi vámpírról, és arról, ha már úgyis a közelében vagyok, szóljak, ha észreveszem, amikor táplálkozik. Rövidesen felfedeztem a rendszert szórakozásaiban, hogy épp kivel távozik félórákra, és kik azok, akik aztán sápadtan , kóvályogva keverednek haza. Nem gyanakodott a pszichológus csajra a sarokban, nem voltam sem feltűnő, sem tolakodó, csak figyeltem. Aztán, mikor tragikus hirtelenséggel az egyik buliján valaki eszméletbe szédült - szívroham biztosan... - felajánlottam orvosi segítségemet, hogy bekísérem a kórházba, halkan hozzátéve egy csak Lucnek szóló mondatot valami álarcosbálról, a böjt közeledtéről. Én nem értettem, mit teszek és mondok, Luc annál inkább. Automobilba be, egy bizonyos háznál leállítottam, a halottkém is jobban értette amit mondok, mint én, Luc végül mord arccal beszélt valami szívességről, miután megemlítettem neki Mesterem nevét. Jutalomként kaptam a véréből és a káiniták történetéből. A Masqarade-ről és Káinról szóló történetet. Meg pár anekdotát néháyn okkultistáról, h mit csináltak rosszul, miért nem működtek a rituáléik. Magam is meglepődtem, h nem szaladtam ki azonnal a világból. A kíváncsiságom, no meg a vére tartott vissza. Ezentúl szinte minden időmet rá szántam. Fokozatosan egyre többet tudtam meg a vértestvérekről, a Kamarilláról. Hogy Villon még "él". A klánokról, a Klánról, a Kamarilla oszlopáról. Nyomoztam nappal, tanultam éjjel, aludtam a maradék pár órában. Nem tudom, mi tartott össze, a tudásvágyam és elszántságom, vagy az Ő elismerése- vére iránti vágyam. Mindenesetre megfeleltem. Engedélyt kért és kapott arra, hogy megöljön és feltámasszon. Én meg lehetőséget arra, hogy megtudjam az igazságot a szellem és vér hatalmáról. "
"1910ben született, novemberben. Édesanyja gyermekágyi lázban meghalt 28 évesen, két lány és egy fiúgyermek után. Nővére akkor 10, bátyja 8 éves volt. Közben is születtek még testvérei, de ők nem érték meg az egy éves kort. Apjuk 1914ben bevonult a Háborúba, rokonokra bízta a gyerekeket. Ő apja vénlány nénjéhez került, aki csak egyiküket vállalta, hogy annak „tisztességes" nevelést biztosítson. Két testvére egy másik rokonhoz került, a kapcsolatot nem nagyon tartották. Nevelője neves házitanítóként sok tehetősebb családnál okította a fiatal lányokat a szükséges dolgokra, biztosította Sophie számára a szükséges anyagiakat, illetve a taníttatását is. Kislánykorától fogva magasabb körökbe szánta, arra tanította, tartson ki bizonyos életminőségi elvárások mellett még a háború nélkülözései közben is. Született az első világháború előtt, meghalt a második elején. Szürrealizmus, pszichoanalízis, a természetfeletti tudományos-misztikus magyarázata - kamaszkorától fogva foglalkoztatták. H.P. Lovercraft, Conan Doyle (Sherlock Holmesba egyenesen beleszeretett a novellákon keresztül) Jung, Freud... Lorca, Rimbaud, Dalí, szüfrazsettek, Bela Lugosi. Nem, nem hitt sem Cthulhuban, sem a vámpírokban, de abban igen, h ezeket a lényeket az emberek magukban megtalálhatják. Hogy van valami közös minden emberben, és a csodák léteznek belül. Ha kívül nem is... A kitartó tanulás mellett a 30as években folyamatosan művésztársaságokkal lógott, még azután is, h ráébredt, nem elegek a művészi hajlamai az alkotáshoz. Irigykedett rájuk, elemezte őket, rájött, h felesleges irigykedni, tovább tanulmányozta az alkotás folyamatát,összeesküvéselméleteket gyártott és nekiállt okkult jelenségeket gyűjteni. Hogy megmagyarázza őket, persze. Mindig mindenhez szkeptikusan állt hozzá, ezért nem minden "okkult" társaságban kedvelték, ahova csatlakozni próbált. Rájött, elég, ha meghallgat mindenkit, a véleményét pedig megtartja magának meg a naplójának és cikkeinek. Praktizálása alatt is az érdeklődésének megfelelő eseteket részesítette előnyben, a művészeket, és azokat, akik kapcsolatba kerültek a rendellenessel, a természetfelettivel. Csupán idő kérdése volt, h kik találnak rá... ezt persze nem vallaná be semmi áron. Pedig talán voltak neki is effajta képességei halandóként is... Szerencsére ezt már nem tudhatom meg. Jövendőbeli atyám volt a kiválasztott, aki belefordított a tudatalatti élősködői közé. Csupa praktikus szempontból. Kellett neki segítő, aki érti az adott kort, és azzal foglalkozik, amivel lényegében ő is. A hallucinációk és valóság szétválasztásával. A Hamupipőkeségben állítólag úgyis a nők a jobbak. Tehát felbukkant, és a pamlagon beszélt esténként szellemekről, rituálékról, az emberi butaságról, meg arról, hogy miféle Bestia lakozik benne. Meg a Vér szimbolikus hatalmáról. Meg a szimbólumok valódi hatalmáról. Persze nem hittem neki. Vagyis hittem a tudatalattiban, hogy az közel olyan valóságos lehet az individuum számára, mint a valóság, abban is, hogy ha nekem meséli, és én igazán megértem, akkor számomra is valóságosabbá válhat - de abban nem, hogy tényleg léteznek ezek a lények. Hogy nem csak felszíni sérüléseket szenvedne a napon. Sőt, még ghoulként is racionálisan próbáltam magyarázni az érzelmeimet iránta. Hogy mozgósított bennem valami ösztönt a vére, hogy hipnotizált, stb. Eleinte nyilván megfelelt neki a szkepticizmusom, valószínűleg jót szórakozott rajta. Ahogy én a vámpír komplexusán. De az biztos, hogy senkinek nem beszéltem róla, eddigi gyakorlatommal ellentétben. Eddig ezekkel a "sztorikkal" tűntem ki a baráti társaságban, ahol a művészek lelkét megnyugtatta, hogy vannak, akik tényleg elhiszik a látomásaikat, ők ellenben tudják, hogy csak az abszinttól van. Nem mondhattam el. Nem akartam. Hogy egy páciensem vámpírnak képzeli magát, hogy okkult képességeket hitetett el velem is? Hogy ittam a véréből, önként, és vágyom utána? Megírhattam volna. Elmesélhettem volna, és talán egyikük megfesti, verset ír vagy akármi. Ehelyett figyelni kényszerültem. Éreztem, távolodom tőlük, már nem szeretnék közéjük tartozni, csak érteni őket. De azt nagyon. És ekkor felismertem egyet Mesterem fajtájából. Észrevettem a szemében az éhséget, hogy milyen hirtelen képes józanodni, mintha nem is lett volna részeg, hogy mennyire megszereti őt mindenki irreálisan rövid ismeretség után. Nem mertem vele egyedül maradni eztán, bármennyire is szerettem volna megismerni. Végül Mesterem tett pontot kétségeimre, mesélt Luc D'Arceilről, az ifjú párizsi vámpírról, és arról, ha már úgyis a közelében vagyok, szóljak, ha észreveszem, amikor táplálkozik. Rövidesen felfedeztem a rendszert szórakozásaiban, hogy épp kivel távozik félórákra, és kik azok, akik aztán sápadtan , kóvályogva keverednek haza. Nem gyanakodott a pszichológus csajra a sarokban, nem voltam sem feltűnő, sem tolakodó, csak figyeltem. Aztán, mikor tragikus hirtelenséggel az egyik buliján valaki eszméletbe szédült - szívroham biztosan... - felajánlottam orvosi segítségemet, hogy bekísérem a kórházba, halkan hozzátéve egy csak Lucnek szóló mondatot valami álarcosbálról, a böjt közeledtéről. Én nem értettem, mit teszek és mondok, Luc annál inkább. Automobilba be, egy bizonyos háznál leállítottam, a halottkém is jobban értette amit mondok, mint én, Luc végül mord arccal beszélt valami szívességről, miután megemlítettem neki Mesterem nevét. Jutalomként kaptam a véréből és a káiniták történetéből. A Masqarade-ről és Káinról szóló történetet. Meg pár anekdotát néháyn okkultistáról, h mit csináltak rosszul, miért nem működtek a rituáléik. Magam is meglepődtem, h nem szaladtam ki azonnal a világból. A kíváncsiságom, no meg a vére tartott vissza. Ezentúl szinte minden időmet rá szántam. Fokozatosan egyre többet tudtam meg a vértestvérekről, a Kamarilláról. Hogy Villon még "él". A klánokról, a Klánról, a Kamarilla oszlopáról. Nyomoztam nappal, tanultam éjjel, aludtam a maradék pár órában. Nem tudom, mi tartott össze, a tudásvágyam és elszántságom, vagy az Ő elismerése- vére iránti vágyam. Mindenesetre megfeleltem. Engedélyt kért és kapott arra, hogy megöljön és feltámasszon. Én meg lehetőséget arra, hogy megtudjam az igazságot a szellem és vér hatalmáról. "
Megjegyzések