Előtörténet szikra I.

Sötét hajnal volt még, amikor végre megpihent a lány. Kiült a vár nyugatra néző ablakába, hogy ne lássa a pirkadatot, és lassan pengetni kezdte lantját.

Az első akkordokat a múló éjbe pergette, hagyta, had igya a levegő fel a hangokat. A sötét űr éhesen nyelte a végtelenbe távozó dallamot – akár az áruló várkapitány lelkét ugyanezekben a pillanatokban, egy folyosóval és vastag kőfallal arrébb. Majd reggel észreveszik a kihűlt testet, majd reggel az ijedt tekintetű herceg tessék-lássék kikérdezi a vár népét, köztük félénken rákérdez a követségre is. Majd reggel mindenki megnyugszik, hogy minden rendben, miután a pap megállapítja, hogy a szíve végzett a férfival.

Most egyedül ő ismeri ezt a halált, és csak ő emlékszik a félelemre, ami a kapitány szemeiből áradt, amikor azok rányíltak a körforgásra. Pedig a kapitány lelke rendben visszatért a kerékre - erről gondoskodott a lány. A falubeli boszorkány rosszabbul járt – a purgálás már csak a kiürült testet takarította el, lelkét nem tudták kimenekíteni a téren és időn túli lény fogai közül.

Kezdtek eltünedezni a csillagok. A lány megvárta, amíg meghal az utolsó fénye is, csak aztán tért meg szobájába. Túl szép volt az égbolt innen, s a következő éj már messze találja őket. Elvégezték, amiért jöttek.