Kapuk
Kölnben Ashrafnak lakott ismerőse, akihez a piros Mercit vittük, cserébe kaptunk lakást pár napra, illetve az orvos felesége megnézte Marát. Aztán Szeráfnak a városban volt dolga, én meg mentem vásárolni Marának vásárolni ruhákat.
A pláza közepén elfogott a szédülés, leültem kicsit, végül elmúlt, úgyhogy mentem tovább, és a kapun kilépve hirtelen valahol egészen máshol találtam magamat. Visszafordulva láttam a becsukodó plázaajtót elhalványodni. Aztán csak valami vörös sivatag, végtelenül minden irányban. Itt-ott emberi alkarnak tűnő dolgok emelkedtek ki a porból, csak a méretük nem stimmelt - a fejem fölé értek valamivel. Az egyik irányban halványan hegyeket láttam, elindultam arrafelé először, aztán eszembe jutott, hogy nálam van az Aiméetől kapott gyűrű,ahhoz fordultam iránymutatásért. Alig éreztem a jelet, de aztán gyengén elkezdett terelni egy irányba. Elindultam. Idővel sűrűbbek lettek az alkarok, összeütődésük folyamatos kopogó aláfestést adott a szürreállis erdőnek. Aztán egy ösvényre lettem figyelmes, azon haladtam tovább. Kicsit később zúgás hallatszott balról, röpke tétovázás után úgy döntöttem, hogy megnézem a zaj forrását, hátha valami olyasmi, ami segíthet kitalálnom innen. Nagydarab medveforma volt, karja végé körfűrésznek tűnő kinövéssel, vagdosta az alkarokat, és vedelte a... velőt a csontokból talán. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, úgyhogy úgy döntöttem, visszaosonok az ösványre. mázlim volt,csak pár lépést tett a nyomomban, aztán elvesztette az érdeklődését.
Aztán majdnem felbuktam egy valamiben, amiről kiderült, hogy egy nagyjából combig érő személy, teknőspáncélra hasonlító csontkinövéssel a hátán, világosszürke bőrrel, és ... Rintznek hívják, illetve én Rintznek hívhatom. Nem tűnt fenyegetőnek, az meg, hogy egészen természetesnek vette a felbukkanásomat, és hamar napirendre tért fölöttem, megnyxugtató volt. Kérdezgettem, hátha tud valami használhatót mondani - mesélt másokról, akik jártak erre előttem, mesélt a Barlangról, ahol színes képek vannak, de van, aki belehal az átkelési próbálkozásokba. Oké, menjünk arra, ki akarok innen jutni... vissza akarok jutni.
Órákon keresztül gyalogoltunk, adtam neki csokit, ami roppant pszichedelikus hatást tett rá (színeket látott tőle), cserébe kaptam tőle fekete üveggolyót, ami elkezdte kiszedni a színeket a dolgokból, amik hozzáértek. Aztán elértünk a Barlanghoz végre - már alig vártam, hogy lássam a képeket, valami szempont alapján átmenjek az egyiken, és visszataláljak Szeráfhoz.
Négy kép várt: egy valami zöld legelőre, egy városra, egy vörös sivatagra, egy meg az Írországi Óriás lépcsőre nyílt. A tenger nem tetszett, a sivatag szerintem Ausztráliában volt, a zöld mező unalmasnak tűnt, úgyhogy a sikátorba léptem ki.
A mobilom telefonhálózatot nem talált, ellenben nagyjából reálisan mutatta az időt -e szerint annyi telt el, amennyire emlékeztem. Francia utcanevek voltak, viszont gyanúsan meleg volt, s rengeteg feketét láttam, nem beszélve arról, hogy valami borzalmasan lerongyolódott a város. Aztán egy kocsi rendszámán láttam, hogy Haitin vagyok.
Egy kicsit... úgy éreztem, hogy kívül kerültem az ismet világom határain. Elmentem a reptérre, érdeklődtem az iránt, hogyan jutok el Párizsba, közvetlen járat nincs, de próbálkozhatok egy repülőúttal odébb. Vagy a nagykövetségen.
Felhívtam Szeráfot. Valamennyire helyrerántott, hogy hallottam a hangját, éreztem az aggódását, és tudtam, hogy várni fog rám Párizsban, és jól vannak. Azt mondta, megpróbálhatom a nagykövetséget valami olyan sztorival, hogy utazási iroda vert át. A beszélgetés után beültem kávézni, és megtervezni, hogy mit mondok a követségen. Aztán meggondoltam magamat. Inkább vettem jegyet Kingstonba. Délutánra beültem egy étterembe, váltottam pár szót a pincérrel, németül tanultam, próbáltam nem gondolni arra, hogy mennyi idő még, és mikor érek már vissza, és...és...
Küldtem képeslapot Aiméenek, mert legyen már ennyi örömöm ebben a kényszerű kiruccanásban.
A repülőút eseménytelen volt szerencsére. Kingstonban telefonáltam még egyet, hogy Ashraf tudja, mikorra érek Párizsba. Persze Londonban csúsztunk másfél órát, de még így is a tűréshatáron belül érkeztem meg.
Megérkeztem. És aztán visszamentünk Orleansba. Még mindig a varázsa alatt tart a hazatérés. Jó itthon lenni.
A pláza közepén elfogott a szédülés, leültem kicsit, végül elmúlt, úgyhogy mentem tovább, és a kapun kilépve hirtelen valahol egészen máshol találtam magamat. Visszafordulva láttam a becsukodó plázaajtót elhalványodni. Aztán csak valami vörös sivatag, végtelenül minden irányban. Itt-ott emberi alkarnak tűnő dolgok emelkedtek ki a porból, csak a méretük nem stimmelt - a fejem fölé értek valamivel. Az egyik irányban halványan hegyeket láttam, elindultam arrafelé először, aztán eszembe jutott, hogy nálam van az Aiméetől kapott gyűrű,ahhoz fordultam iránymutatásért. Alig éreztem a jelet, de aztán gyengén elkezdett terelni egy irányba. Elindultam. Idővel sűrűbbek lettek az alkarok, összeütődésük folyamatos kopogó aláfestést adott a szürreállis erdőnek. Aztán egy ösvényre lettem figyelmes, azon haladtam tovább. Kicsit később zúgás hallatszott balról, röpke tétovázás után úgy döntöttem, hogy megnézem a zaj forrását, hátha valami olyasmi, ami segíthet kitalálnom innen. Nagydarab medveforma volt, karja végé körfűrésznek tűnő kinövéssel, vagdosta az alkarokat, és vedelte a... velőt a csontokból talán. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, úgyhogy úgy döntöttem, visszaosonok az ösványre. mázlim volt,csak pár lépést tett a nyomomban, aztán elvesztette az érdeklődését.
Aztán majdnem felbuktam egy valamiben, amiről kiderült, hogy egy nagyjából combig érő személy, teknőspáncélra hasonlító csontkinövéssel a hátán, világosszürke bőrrel, és ... Rintznek hívják, illetve én Rintznek hívhatom. Nem tűnt fenyegetőnek, az meg, hogy egészen természetesnek vette a felbukkanásomat, és hamar napirendre tért fölöttem, megnyxugtató volt. Kérdezgettem, hátha tud valami használhatót mondani - mesélt másokról, akik jártak erre előttem, mesélt a Barlangról, ahol színes képek vannak, de van, aki belehal az átkelési próbálkozásokba. Oké, menjünk arra, ki akarok innen jutni... vissza akarok jutni.
Órákon keresztül gyalogoltunk, adtam neki csokit, ami roppant pszichedelikus hatást tett rá (színeket látott tőle), cserébe kaptam tőle fekete üveggolyót, ami elkezdte kiszedni a színeket a dolgokból, amik hozzáértek. Aztán elértünk a Barlanghoz végre - már alig vártam, hogy lássam a képeket, valami szempont alapján átmenjek az egyiken, és visszataláljak Szeráfhoz.
Négy kép várt: egy valami zöld legelőre, egy városra, egy vörös sivatagra, egy meg az Írországi Óriás lépcsőre nyílt. A tenger nem tetszett, a sivatag szerintem Ausztráliában volt, a zöld mező unalmasnak tűnt, úgyhogy a sikátorba léptem ki.
A mobilom telefonhálózatot nem talált, ellenben nagyjából reálisan mutatta az időt -e szerint annyi telt el, amennyire emlékeztem. Francia utcanevek voltak, viszont gyanúsan meleg volt, s rengeteg feketét láttam, nem beszélve arról, hogy valami borzalmasan lerongyolódott a város. Aztán egy kocsi rendszámán láttam, hogy Haitin vagyok.
Egy kicsit... úgy éreztem, hogy kívül kerültem az ismet világom határain. Elmentem a reptérre, érdeklődtem az iránt, hogyan jutok el Párizsba, közvetlen járat nincs, de próbálkozhatok egy repülőúttal odébb. Vagy a nagykövetségen.
Felhívtam Szeráfot. Valamennyire helyrerántott, hogy hallottam a hangját, éreztem az aggódását, és tudtam, hogy várni fog rám Párizsban, és jól vannak. Azt mondta, megpróbálhatom a nagykövetséget valami olyan sztorival, hogy utazási iroda vert át. A beszélgetés után beültem kávézni, és megtervezni, hogy mit mondok a követségen. Aztán meggondoltam magamat. Inkább vettem jegyet Kingstonba. Délutánra beültem egy étterembe, váltottam pár szót a pincérrel, németül tanultam, próbáltam nem gondolni arra, hogy mennyi idő még, és mikor érek már vissza, és...és...
Küldtem képeslapot Aiméenek, mert legyen már ennyi örömöm ebben a kényszerű kiruccanásban.
A repülőút eseménytelen volt szerencsére. Kingstonban telefonáltam még egyet, hogy Ashraf tudja, mikorra érek Párizsba. Persze Londonban csúsztunk másfél órát, de még így is a tűréshatáron belül érkeztem meg.
Megérkeztem. És aztán visszamentünk Orleansba. Még mindig a varázsa alatt tart a hazatérés. Jó itthon lenni.
Megjegyzések