Anja utolsó üzenete

A Magus tarot kártya tartalma

Nem biztos, hogy lesz időm jobban összerakni, ahogy oldalra nézel, elkapod primogéned pillantását rózsaszín-piros hajzuhataga mögül. Kösz, Patrik, jegyzi meg Adrian a fejedben, már halványul, vagy visszavonult, nem tudod. Ezek mindig sokat beszélnek, használd ki! ujjaiddal finoman simogatni kezded a zsebedben bújó lapokat,

Tedd hozzá, hogy ha ezeket a gondolatokat olvasod, akkor tudd, hogy Anja Hávarsdottir vagyok, és...

Miért kell tudniuk ezt a nevemet?

Bár humorérzék lett volna abban a könyvben

összeszorul a gyomrod, és újra a kártyára koncentrálsz, a Mágus jó lesz, itt van előtted, nem?

--… ezek nálatok is mindig ennyit beszélnek? — vigyorog rád a még makulátlan atlétatrikós srác, akinek arcát árnyékok kerülgetik. Fölétek örvénylő vízen úszó olajfoltként csavarodik az ég, hatalmas kastély karcolja a felhőket, falában embernek látszó testek, a vár oldalában többedmagaddal állsz. Egyszerre sokan lettetek, még rémlik a magányos ösvény, az aranytömb a kriptában, az égi harmóniák és a füledben vérként zúgó imák, de most majdnem csönd van, csak a gangrel beszél, meg a ventrue, majdnem versben.

— Ezek szerint nálatok is? — sandítasz a vámpírra.

A vezetőjük épp összezördül a gangrellal, ekkor realizálod, hogy a városiakon kívül jópár idegen is a csoportban van — az egyiknek tüskék nőnek a fejéből, egy csoportnyi tetovált gangrel, fiatal férfi testőrével...

— Lehetne az, hogy nem a főgonosz vára előtt tartunk beszédeket? — súgja a füledbe Lia. — Ez így rosszabb, mint a filmekben.

Téged jobban érdekel, hogy jöttek asszamiták és szabbatisták is, bár lehetne tőlük venni emléket, ritka alkalom, ritka lehetőség. És hátha elnyomja a nyomasztó érzést, hogy azért nem volt haditerv, azért nem mondtak semmit, mert nem számítanak rá, hogy ti kijöttök az Álmokból.

A könyvtár végtelen, a könyvtár szűk, a könyvtárban túl sokan vannak.

— Mit találtál, kalapos kislány? — meglepődve fordulsz hátra, nem vetted észre, hogy az asszamita mögötted áll a sarokban, kivont karddal, ugrásra készen fürkészi az alig látható írnokokat. Felmutatod az üres borítékot, aztán viszarakod a helyére.

Az egyik kötél és karika kézről kézre jár, Lia pedig láthatatlan lénnyel beszélget, bal szeme helyén egy lencse alól lassan vér szivárog.

Alkudni kéne a lénnyel, neki a teljes pakli kellene, ami nevetséges, mégse hajlandó alkudni.

Csontos állati maszkkal szemezik, a fénye hol kigyullad, hol elalszik, az ajtó végtelen távolságban van, akik elindultak, nem tudnak haladni — ki ajánl fel, és mit? senki? SENKI? —, az asztalon a Könyv, undorító, ezt még te is érzed.

Mehmed egyre ingerültebb és feszültebb, valakinek muszáj megtennie, mondja.

Valakinek, valakinek, cöhh…

A táltosok ritmusa lebontja a könyvtár álombéli valóságát, attól tartasz, titeket is eltemet, de fogytán az idő, az írás majdnem eltűnt. A tüskés iszonyodó tekintettel mered rád, inkább nem mész a közelébe. Szeretnéd az ő emlékeit is, megforgatni, megtisztogatni, aztán gyúrni rajtuk, ahogy ő tenné a hússal.

Vér, mindenütt vér, hús, élőké és haldoklóké, és minden egy gépezetként működik. Ha Helvetius vette volna a fáradtságot, hogy álmodjon magának egy slagot, akkor nem kéne attól tartania, hogy elcsúszik a testnedvektől iszamos padlón. Ilyen mocskos műtőt, laboratóriumot és gyárat te még nem láttál egy emlékben sem.

A rézgömböket egy ugrással üti le már véres atlétában az árnyjáró, de kinyitni nem olyan egyszerű őket. A Halált végül megoldod, tudod és érzed, mi kell a vámpír léthez, a mágiát majdnem megpróbálod — az a bűz körbeleng téged is, de mást nem találsz erre, aztán felfigyelsz rá, ahogy az egyik társad kirajzoltatja Káinig a vérvonalát a fehér kígyóval. Mária felszisszen, amikor meglátja a nevet, és az alatt következőket, te meg kivárod a megfelelő pillanatot, hogy megtudd...

… a sötét csápok felkapják az őrjöngő Liát és keresztülhajítják az egyik ketrecen, majd új csapásra emelkednek, előbb te kiáltasz rá, de nem tudod megragadni a tekintetét, aztán Mária, ez meggyőzi a fickót arról, hogy nem érdemes tovább játszania.

Kezedben kék rózsa, az átváltozás szépsége. Azon gondolkodsz, miért nem érdekelnek igazán a sikoltozó halandók pár teremmel arrébb. Biztos hozzászoknak az érzékeink, ahogy halandóknál szagláshoz és hangerőhöz.

Tarot kártyák az asztalon, halál, halál, pusztulás, betűzzem? kuncog Adrian, immár minden olyan tisztán rajzolódik ki előtted. Hogy szándékosan terítették így a lapokat. Hogy gondosan rendezték be az asztalt, tér, idő, négy elem. Hogy sokrétegű kulccsal tudjátok csak kinyitni az ajtót.

Mária mostanra megszokta, hogy téged kérdez mindenben azonnal. A riasztó az, hogy a Fenevad majdnem elragadja, miután egy fadoboz benyeli a véreteket, és ezek után még átnyúl a tűzön a kőért. Mintha direkt nektek rakta volna ki a rejtvényeket a Mágus - és ez nyilván igaz. Nyilván várt titeket - hogy kiket pontosan, nos, abban nem vagy biztos.

Madarak éneke, csivitelése… a dal eléneklése… ez táltos dolog lesz… Csontos! Rettenetesen ég a bal szemedben a sötétség, ami az imént még csillagokkal volt tele, az égi szférák tökéletes harmóniájával, a melletted csicsergő gangrel nem érti, lemész, és a felborult világban elmondod, hogy a madaraknak kell a áltos ének, amit maximum a múltkor sámántáncot járt tudhat, közben Mária is beszél Mariliusról meg a hősi szív dobbanásáról, és nem figyel, MIÉRT NEM FIGYEL SENKI, a csillagok harmóniáját akarod inkább hallani, ahogy kilyuggatják körülötted a levegőt, még az asszamita is félmosollyal megdobbantja a szívét, SEMMI,

Ennek is most kell óvónénit játszania, hördül fel benned Adrian mikor érthetetlen szemrehányást tesznek.

— Ti meg kiengedtétek a kőlényeket a falból, az nyilván sokkal megfontoltabb volt  — csattannak ki a szavak a szádból, aztán Adrian elbújik megint, elvégre még mindig nem vagy erősebb, se gyorsabb. Bitch, please, teszi hozzá a háttérből.

De legalább ezalatt a gangrel tud beszélni a madarakkal, és énekel, és újra hallod a csillagösvény muzsikáját.

…