Árnyjárás

(jólvan, disclaimer: csak akkor olvasd el, ha tudod kezelni és elfelejteni a meta-információkat. én szóltam.)

Zárt hely, a csempészeim által birtokolt, használaton kívüli raktár egy helyisége. Ablak nincsen, kívül az embereim figyelnek, hozhatod a sajátjaidat is, ha úgy érzed, hogy szükséged van rá. Mivel a Maszkabált ez a jelenség már sérti, ezért fokozott figyelemre van szükség.

A szoba nem nagy, különböző erősségű fényforrásokat szereltettem be, gyertyától kezdve fényszóróig. Több gyertyát is látsz, talán már ismerősek - mind fekete festékkel van lekenve, vagy fekete viaszból, némelyik gyertyatartóban, némelyik már félig ráolvadva a tartójára. Ilyeneket használtam régebben is, amikor tanítottalak, és láttad már őket egy szertartásomon is még Skóciában, amit a nyájamnak tartottam.

— Lehet, hogy néhol furcsa lesz, amit mondok, vagy ahogy mutatom a képességet — nem tudom máshogy, csak ahogy nekem tanította a mesterem — jegyzem meg, ahogy lassan felemelek egyet közülük, és a kezedbe adom. Körülöttem megremegnek az árnyékok és a tarkódon hideg borzongás szalad végig - pedig ismered jól már ezt a hatalmat, talán bosszant is, hogy sikerült egy pillanatra csak, de megijeszteni. — A sötétség a fényben látszik igazán — intek, hogy gyújtsd meg a gyertyákat.

— Azt a belső sötétséget, amit már megtalálsz a világ árnyékainak a mélyén, magadban is fel kell fedezned. Ez a sötétség szólítja az Igazi Árnyékot.

Az Árnyékot, ami Vadászik. Az Árnyékot, ami rettegést fakaszt a szívekben, mióta az Ember belépett a fák közé, a hegyek gyomrába, az Éjszakába, elhagyva a Nap oltalmát. — hangom elréved majd elhallgatok pár másodpercre, önkéntelen mozdulattal megsimogatom a nyakamra kötött bőrszalagot. Oldalra nézek, és rámosolygok a szoba üres felére.

— Az Árnyék ott volt a nyomukban, a hátuk mögött, a szemük sarkában, és elemésztette őket, ha megálltak. Mi voltunk ott. Mi vagyunk ott.

Mi vagyunk az Árnyék, mi vagyunk az Éjszaka.

Melléd lépek, aztán hirtelen tökéletes sötétségben állunk, és, ugyan ismered már ezt a képességemet, voltál tanúja korábban is, mégis megdermeszt.

Érzed, hogy a Fenevad menekülne, a veszély elől, előlem… az irányomba fordulsz, kezed ösztönösen magad elé emeled, mintha meg tudnád magad védeni a végtelen sötétben, és a Kezdetek kezdetének szavaiba kapaszkodsz

-- Terra autem erat inanis et vacua, et tenebrae erant super faciem abyssi: et spiritus Dei ferebatur super aquas. Dixitque Deus: Fiat lux. Et facta est lux...

Arabul hallod közvetlen közelről a hangomat a tarkódnál, tompán, mintha sűrű függöny hullott volna közénk.

-- Olyanok, mint akik tüzet gyújtottak, hogy lássanak... Allah eltüntette fényüket és a .... nem!... -- a mondat közepén elakad a hangom, és a dühödt levegő kifújás hangjára szinte látod, ahogy bosszúsan megrázom a fejem. A kép hatására valamelyest sikerül megnyugodnod.

— Malcolm, érzed a hívását? — szólalok meg újra. Koncentrálsz a sötétségre, és hamarosan megérzed a formáját és az állagát, és rájössz, hogy ez nagyon hasonló ahhoz, amit te magad is elő tudsz csalogatni az árnyékokból. — Próbáld megérinteni! Próbáld megízlelni!

Kapsz utána, de kisiklik ujjaid közül - nem ugyanaz, mint a szoba sarkában bújó árnyék, sűrűbb és testesebb, mint az alvadó vér, vagy a még meleg hús…

Az érintésemre riadsz, hogy kiveszem a kezedből a még égő gyertyát, aminek csak melegét érzed.

— Elég lesz.

Felkapcsolok mindent a szobában. Szinte fájdalmasan éget a fényük.

— Nézz körbe: itt nincsenek árnyékok, minden fényes. Most nincs máshol sötétség, csak bennünk — a vérünkben.

Véredből fogod előhívni a Sötétséget.

Próbálkozol még előidéni ugyanazt, de hasztalan. Csöndben figyellek, aztán lekapcsolok pár lámpát.

— Próbáld az árnyékokat megérinteni először.

Megkönnyebülten veszed tudomásul, hogy így már sokkal egyszerűbben húzod magad köré a sötétet, és ismerős palástként tudod magadra borítani azt.

Még egy darabig hagylak játszani az árnyékokkal, aztán azt érzed, hogy furcsa hullámokat vet és tengerként borítanak el különféle szellemárnyékok, ha nem állsz nekik ellen. Azt nem tudom, hogy te mit érzel, de én szemlátomást viccesnek találom, és szélesen vigyorgok az árnycsata közben.

Következő este megint minden gyertyát meggyújtasz. A szoba közepére állítalak magammal szemben, kezedben egy gyertyával.

— Most magad is megízleled a Sötétet, hogy tudjad, mit kell előidézned. Ma addig maradunk, amíg nem tudod az előtted lévő fényt elsötétíteni.

Megízleled a véremet és benne az örök Abysst is — a lenyomata rajtad marad, és nem felejt el téged, ahogy engem sem.

Félrebillentett fejjel elhallgatok, és hunyorogva nézek rád.

— Mindig szerettem a harapásodat, Malcolm — vigyorodok el, kizökkenve némileg az eddigi hangulatból — Miközben iszol a véremből koncentrálj arra, miként festi át a Sötétség, hogy te magad is meg tudd később találni.

Azzal hozzád lépek, és felkínálom magamat harapásra.

átsuhan egy huncut mosoly az arcomon, majd ahogy elkezdek a nyakadra koncentrálni, az a fajta vágy, ami ijesztő lenne, ha nem lennél vámpír...

… de amikor hozzám hajolsz, én csak megkapaszkodom benned, hogy még közelebb kerüljek, majd mély levegőt veszek.

— Most! — suttogom, és ahogy a fogaid beletépnek a bőrömbe, megízlelve a véremet, azonnal megérzed azt a különleges, semmivel össze nem téveszthető szubsztanciát, ami Árnyékká sűrösödik körülöttünk és a nyelveden is.

úgy foglak meg, mint egy szerető, mint aki soha nem akar elengedni, úgy hajolok oda, mintha csak előjátékként finoman meg akarnám harapni a nyakad, csak a szememben tükröződik a nem evilági éhség és az arra láncokat vető akarat, és amikor tényleg megharaplak, akkor megérzed ismét, hogy milyen Lamia Csókja -- rettenetes fájdalom söpör rajtad végig.

Remegő sóhajjal fújom ki a levegőt. A Fenevad követelőzik, hogy minél többet, minél gyorsabban, azonnal, és most vegyél belőlem magadhoz, én pedig, szinte kiszolgálva a Fenevadat, karjaidnak feszülök, először szinte bizonytalanul, mintha nem tudnám, akarok-e szabadulni - aztán pont annyira, hogy teljes erőddel kelljen lefognod.

Hallod a morgásomon, hogy az én Fenevadam is ébren van, és végül rájössz, hogy nem adhatod át magadat — figyelned kell a Sötétre, ami a bőrünkön kúszott fel, és vérként borított körbe minket, míg élveztük az igen hosszúra nyúlt pillanatot… erővel elszakítod magadat a Vértől, ellöksz engem, és a helyére parancsolod a benned tombolni vágyó Fenevadat.

Világos van megint, az asztalnak támaszkodom, miközben az árnyékok csorognak le rólam, és oszlanak szét a sötét zugokban, nyakamon a roncsolt sebből még árad a Vitae illata.

Pár másodpercig nézzük egymást, zihálnék, ha nem lennék évtizedek vagy régebben halott, jut eszedbe.

-- Gyerünk. Most már mindened megvan, úgyhogy te jössz -- morgom, és egy pillanatra látod azt a Jane-t, akit megismertél. -- Azért annak örülök, hogy legalább nem gyújtottál fel -- adom vissza a kezedbe a gyertyát. Nem emlékszel, mikor vettem ki a kezedből, de még ég.

Nem veszem le rólad a szememet, amíg küzdesz a sötét előidézésével.

Amikor végre sikerül - mintha a lelkedből lehelnél magad elé egy darab sötét füstöt, ami eltakarja a szinte teljesen leégett gyertyát -, hangos csattanással kinyitom az ajtót, ezzel megtörve a koncentrációdat és a kis sötét-gömböt.

-- Idő van. Holnap folytatjuk.