Súra
Súra megint arra ébredt, hogy kétségbeesetten próbálta felidézni, mit felejtett el időben elvégezni, mi az, amit előző éjfélre kellett volna elküldenie a professzornak. Nem, annak legalább vége. Gyors pillantást vetett a polcra odahelyezett órára. Hajnali fél öt. Diploma után vagyok, amire éveken keresztül vágytam. Szomorú? Nem lehetsz az, te nem az az ember vagy.
Felült a szűk ágyban, vékony kezeivel átkulcsolta térdeit és üresen bámult maga elé. A szemközti épület egyik lakásában egész éjjel vörös lámpa égett, a lehúzott redőny résein át pont Súra arcára tűzött. A lány szinte érezte, ahogy égeti a fény. Hallgatta, ahogy a szomszéd szobában szuszog a fivére. Békével töltötte el a srác közelsége, egyetlen kapaszkodóként a sötétben. Ha ő nem lett volna, akkor... dühösen visszadőlt fekvő helyzetbe. Az éjszaka hozza ki belőlem. Legközelebb majd zsebkendőt is vigyek magammal moziba?!
A mennyezet pergő vakolatának mintáit bámulta, ahol egy fiatal, hosszú hajú lány küzdött a repedések szörnyeivel. Mindenki aludt, csak ő volt ébren, hogy legyen, aki elhárítja a tűhegyes fogakat és dárdákat, aki, ha kell, a testével védi az alvókat.
De nem tudta. Nem volt ott, amikor kellett volna. Magával volt elfoglalva, és nem becsülte azt, hogy akkor még voltak mellette. Megbízhatott volna annyira az anyjában, hogy elmondja neki... az egyetlennek, akire hallgatott volna; aki azt mondja, hogy elfogadlak az unokámmal - vagy nélküle is.
Nyugtalanul forgolódott a vastag paplan alatt. Erősebbnek kell lennie ahhoz, hogy megvédhesse azokat, akiket szeret. Akkor is, ha egyedül hagyják. Akkor is, ha nem látnak (nem láthatnak!) át a tökéletes és mindent fedő sminken. Akkor is, ha valami ismeretlen hatalom mindig újabb és újabb próbának veti alá, mindig ledönti a tornyot, amit kemény munkával épített magának. Ha kitart, akkor talán nem veszti el (nem kell elvesztenie) azokat, akik fontosak neki.
Mielőtt visszasüllyedt volna a sötétbe, még letörölte a nedvességet szeme alól. Ez is egy olyan éjszakai felriadás volt, amire nem fog (nem akar) emlékezni a nappal fényében.
Felült a szűk ágyban, vékony kezeivel átkulcsolta térdeit és üresen bámult maga elé. A szemközti épület egyik lakásában egész éjjel vörös lámpa égett, a lehúzott redőny résein át pont Súra arcára tűzött. A lány szinte érezte, ahogy égeti a fény. Hallgatta, ahogy a szomszéd szobában szuszog a fivére. Békével töltötte el a srác közelsége, egyetlen kapaszkodóként a sötétben. Ha ő nem lett volna, akkor... dühösen visszadőlt fekvő helyzetbe. Az éjszaka hozza ki belőlem. Legközelebb majd zsebkendőt is vigyek magammal moziba?!
A mennyezet pergő vakolatának mintáit bámulta, ahol egy fiatal, hosszú hajú lány küzdött a repedések szörnyeivel. Mindenki aludt, csak ő volt ébren, hogy legyen, aki elhárítja a tűhegyes fogakat és dárdákat, aki, ha kell, a testével védi az alvókat.
De nem tudta. Nem volt ott, amikor kellett volna. Magával volt elfoglalva, és nem becsülte azt, hogy akkor még voltak mellette. Megbízhatott volna annyira az anyjában, hogy elmondja neki... az egyetlennek, akire hallgatott volna; aki azt mondja, hogy elfogadlak az unokámmal - vagy nélküle is.
Nyugtalanul forgolódott a vastag paplan alatt. Erősebbnek kell lennie ahhoz, hogy megvédhesse azokat, akiket szeret. Akkor is, ha egyedül hagyják. Akkor is, ha nem látnak (nem láthatnak!) át a tökéletes és mindent fedő sminken. Akkor is, ha valami ismeretlen hatalom mindig újabb és újabb próbának veti alá, mindig ledönti a tornyot, amit kemény munkával épített magának. Ha kitart, akkor talán nem veszti el (nem kell elvesztenie) azokat, akik fontosak neki.
Mielőtt visszasüllyedt volna a sötétbe, még letörölte a nedvességet szeme alól. Ez is egy olyan éjszakai felriadás volt, amire nem fog (nem akar) emlékezni a nappal fényében.
Megjegyzések