Genf I.
Lehet, hogy tényleg a hazaérkezés a legjobb az utazásban? Nem tudom megmondani, hogy miért kell ez nekem, miért válaszolom szinte automatikusan azt, hogy nem, nem akarom abbahagyni. Még ezek után sem.
Azzal indultam útnak, hogy most nem lesz komplikáció. Hogy nem aggódok túlságosan a repülőút miatt, hogy nem gondolok a párizsi metróra, odaérek Genfbe, elmondom a szót, vonatra ülök és hazajövök. Ja, persze. Egészen a metróig működött. Ott rámköszönt valaki, és kifejezte neheztelését - mi a francot keres a fajtám itt, még szólt is többször. Aztán nekifordított az ablknak, rám szólt, hogy ne nézzek hátra -megállt a metró az alagút közepén, és elment a fény a kocsiban. Gyereksírást hallottam, majd elvágólagosan csönd lett. Amikor megfordulhattam, málnaszemű fonalgombolyag gyereket tartott az anyja a karjaiban.
Ehhez képest a repülő 2000 méteres zuhanása és jegesedése semmi nem volt. Ott elfelejtettem a halálfélelmet, annyira esélytelennek éreztem magamat. És a mellettem utazó srác pont megfelelően volt nyugodt, az azért sokat segített.
AVolksblut két tagja tulajdonképpen meg sem lepett a vonaton - most már úgy érzem, túlzásba is vittem ezt a sztoikus nyugalmat. Valóban nem történt semmi Zürichtől Genfig, de azért sejthettem volna, hogy gond lesz. A sápadt szervezet tagjai nem véletlenül mennek oda, ahol az ellopott dologgal kapcsolatos adásvétel fog történni. Mindenesetre pihentem. Nyugodtan aludtam, olvasással töltöttem a délelőttöt, nagyszerű ebédem volt, kivéve a fésűkagylót, de az meg szükséges volt ahhoz, hogy mgtudjam a találkozó helyszínét a titokzatos személlyel, akinek szívességek hálózatának a végén mi tartoztunk. Két szóval. Draku Moros. Még elküldte az öregúr SMS-ben, mielőtt rám loccsant volna a feje.
Egy parkban találkoztunk, leültem a kalapos, esernyős úr mellé, csevegtünk egy kicsit, aztán elmondtam a szavakat, varjak rebbentek fel a hóról, és beborított a vér és az... agya. Sniper. Vetődtem a bokrok felé, legurultam egy patakig, és annak a medrében elrohantam a közeli híd alá. Közben megérkezett a rendőrség. A híd túloldalán csatornába folyt tovább a patak. Ott átléptem egy rácson, kinyitottam egy ajtót, és egy pincén keresztül valami sikátorban találtam magam.
Valami zseniális taxis foghattam ki, mert sikerült úgy kiraknia a pályaudvaron, hogy az üldözőim utána mentek tovább, nem álltak meg. Az első nagyjából irányban lévő vonatra felszálltam, és hagytam, hadd vigyen el, vigyen haza... Ashrafhoz.
Már Németországban szállt fel az első Volkblutos skinhead, kábé akkor, amikor rájöttem, mehettem volna gyorsabb úton is. Meg sem lepődtem, amikor vészfékkel megállította valaki a vonatot, és közölték velünk, hogy buszok visznek be minket a városba. Arra számítottam, hogy már útközben elkapnak - de nem történt semmi. A pályaudvaron összeakadtam két francia csajjal, velük mentem át a buszpályaudvarra.
Az egyik csoportból fűszag áradt, és rövidesen megláttam egy ismerős alakot. Ró.
Azzal indultam útnak, hogy most nem lesz komplikáció. Hogy nem aggódok túlságosan a repülőút miatt, hogy nem gondolok a párizsi metróra, odaérek Genfbe, elmondom a szót, vonatra ülök és hazajövök. Ja, persze. Egészen a metróig működött. Ott rámköszönt valaki, és kifejezte neheztelését - mi a francot keres a fajtám itt, még szólt is többször. Aztán nekifordított az ablknak, rám szólt, hogy ne nézzek hátra -megállt a metró az alagút közepén, és elment a fény a kocsiban. Gyereksírást hallottam, majd elvágólagosan csönd lett. Amikor megfordulhattam, málnaszemű fonalgombolyag gyereket tartott az anyja a karjaiban.
Ehhez képest a repülő 2000 méteres zuhanása és jegesedése semmi nem volt. Ott elfelejtettem a halálfélelmet, annyira esélytelennek éreztem magamat. És a mellettem utazó srác pont megfelelően volt nyugodt, az azért sokat segített.
AVolksblut két tagja tulajdonképpen meg sem lepett a vonaton - most már úgy érzem, túlzásba is vittem ezt a sztoikus nyugalmat. Valóban nem történt semmi Zürichtől Genfig, de azért sejthettem volna, hogy gond lesz. A sápadt szervezet tagjai nem véletlenül mennek oda, ahol az ellopott dologgal kapcsolatos adásvétel fog történni. Mindenesetre pihentem. Nyugodtan aludtam, olvasással töltöttem a délelőttöt, nagyszerű ebédem volt, kivéve a fésűkagylót, de az meg szükséges volt ahhoz, hogy mgtudjam a találkozó helyszínét a titokzatos személlyel, akinek szívességek hálózatának a végén mi tartoztunk. Két szóval. Draku Moros. Még elküldte az öregúr SMS-ben, mielőtt rám loccsant volna a feje.
Egy parkban találkoztunk, leültem a kalapos, esernyős úr mellé, csevegtünk egy kicsit, aztán elmondtam a szavakat, varjak rebbentek fel a hóról, és beborított a vér és az... agya. Sniper. Vetődtem a bokrok felé, legurultam egy patakig, és annak a medrében elrohantam a közeli híd alá. Közben megérkezett a rendőrség. A híd túloldalán csatornába folyt tovább a patak. Ott átléptem egy rácson, kinyitottam egy ajtót, és egy pincén keresztül valami sikátorban találtam magam.
Valami zseniális taxis foghattam ki, mert sikerült úgy kiraknia a pályaudvaron, hogy az üldözőim utána mentek tovább, nem álltak meg. Az első nagyjából irányban lévő vonatra felszálltam, és hagytam, hadd vigyen el, vigyen haza... Ashrafhoz.
Már Németországban szállt fel az első Volkblutos skinhead, kábé akkor, amikor rájöttem, mehettem volna gyorsabb úton is. Meg sem lepődtem, amikor vészfékkel megállította valaki a vonatot, és közölték velünk, hogy buszok visznek be minket a városba. Arra számítottam, hogy már útközben elkapnak - de nem történt semmi. A pályaudvaron összeakadtam két francia csajjal, velük mentem át a buszpályaudvarra.
Az egyik csoportból fűszag áradt, és rövidesen megláttam egy ismerős alakot. Ró.
Megjegyzések