Karácsony
Elhatároztam, hogy emlékezni fogok erre a karácsonyomra. Mindenképpen. Miután visszajöttem Lyonból, utána kezdtem el komolyabban foglalkozni az ajándékokkal, és sikerült is beszereznem mindent időben - ezzel a szombati túszejtős-kihallgatós mizériával együtt is.
Azt sajnálom, hogy végül nem Avrilékkal karácsonyoztunk, pedig úgy készültem a karácsonyfára a lakásban, meg persze arra, amikor Szeráf is átjön. Az események következtében Aimée-nél voltunk 24-én, Annan és Eadra társaságában.
Jó volt Ashraf mellett ébredni, hihetetlen biztonságérzetet adott - főleg az előző nap miatt. Volt abban valami nyomasztó, hogy elválunk, és pár percen belül bajba kerülök. Arról már nem is beszélve, hogy az egész teljes jelentősége csak utólag derült ki számomra. Szeráf szerint jobb, ha tudok a veszélyekről, viszont én még mindig örülök neki, hogy amíg válaszolgattam a birkózó testalkatú Bertram kérdéseire, eszembe nem jutottak a lehetséges következmények.
Hogy engem vagy ott ölnek meg vagy elvisznek magukkal túsznak. Hogy szimpla fenyegetésként is lelőhetik bármelyik barátomat. Anélkül ezeket nem jó tudni, hogy tisztában lennék a lehetőségeimmel.
Amikor észrevettem a felém mutató hangtompítót, akkor már éreztem, hogy fogalmam sincsen, mit kéne tennem. Lépéselőnyben vannak. Többen vannak. Bármikor lelőhetnek engem, vagy az összekötözött Avrilt és Zurriát. Ezek után csak arra bírtam gondolni, hogy a zsebemben még mindig ott van a mobilom, és csak annyi kéne, hogy észrevétlenül megnyomom az egyes gombot.
Közben feltűnt, hogy a két fickó közül a vékonyabb nincs a helyzet magaslatán, de semmit nem tudtam kitalálni, hogyan fordíthatnám ezt a javamra. Odaadtam a pisztolyom, leültetek, kérésre nekiálltam kipakolni a zsebeimet, és ekkor tudtam hívni Szeráfot.
Feszülten figyeltem mindenre, amire csak képes voltam - a fickók mozgására, a kérdésekre és hangsúlyokra - arra, hogy ne remegjen a hangom, vagy pont, hogy megremegjen. Próbálták kideríteni, mennyit tudok Guidóról, illetve arról, hogy mivel is foglalkozott. Nyilván nem tetszett nekik a válasz, hogy baromira semmit, és nem is érdekel. Pedig...
A vallatásommal töltött 20 perc alatt nem derítettek ki semmi olyasmit, amit eddig ne tudtak volna - mondjuk annyit igen, hogy velem valami baromira nem stimmel, mert még tartalék táram is volt a Berettához, és nem estem pánikba. És ez eleve gyanús.
Aztán végre megérkezett a segítség. Nem mondom, látványosak voltak az ablakokon átrontó srácok, de az igor emberfeletti reflexekről és erőről tett tanúságot, miközben meglépett. Az átszakított ajtó mögül hallottuk Ashraf kiáltását ("ne hagyjátok elmenekülni!"), aztán a Szeráf maga is megjelent. Ellenőrizte, hogy mindenki megvan-e, kivágtam a kötésből Avrilékat, közben felérkeztek Valentinék is. Zumienak szivárgott a vér a füléből, Alannek a fülét vitte le a golyó, Bachardot meg szegycsontot találta a golyó, még jó, hogy volt rajta mellény.
Szeráffal bementünk az összevérzett szobámba, hogy beszámoljak neki az eseményekről. Becsukta az ajtót és szorosan magához ölelt. Okos voltam, azt mondta.
A magam részéről úgy gondolom, legyen elég az, hogy túléltük. Nem tartom magamat okosnak, majd akkor, ha tudatos lesz, amit teszek.
Furcsa. Belémhasított valami, amikor Aimée mondta, hogy Szeráfnak pár nap múlva mennie kell küldetésre. Pedig... logikusan ebben semmi meglepő nincsen. De mégis, talán megéreztem valamit a halandóságunkból.
Úgyhogy uralkodói parancsra - ez Aiméeben lenyűgöző, ahogy erőforrásként tekint ránk, és az érzéseinkre - kettesben töltöttük a maradék két napot.
Boldog Karácsonyt!
Azt sajnálom, hogy végül nem Avrilékkal karácsonyoztunk, pedig úgy készültem a karácsonyfára a lakásban, meg persze arra, amikor Szeráf is átjön. Az események következtében Aimée-nél voltunk 24-én, Annan és Eadra társaságában.
Jó volt Ashraf mellett ébredni, hihetetlen biztonságérzetet adott - főleg az előző nap miatt. Volt abban valami nyomasztó, hogy elválunk, és pár percen belül bajba kerülök. Arról már nem is beszélve, hogy az egész teljes jelentősége csak utólag derült ki számomra. Szeráf szerint jobb, ha tudok a veszélyekről, viszont én még mindig örülök neki, hogy amíg válaszolgattam a birkózó testalkatú Bertram kérdéseire, eszembe nem jutottak a lehetséges következmények.
Hogy engem vagy ott ölnek meg vagy elvisznek magukkal túsznak. Hogy szimpla fenyegetésként is lelőhetik bármelyik barátomat. Anélkül ezeket nem jó tudni, hogy tisztában lennék a lehetőségeimmel.
Amikor észrevettem a felém mutató hangtompítót, akkor már éreztem, hogy fogalmam sincsen, mit kéne tennem. Lépéselőnyben vannak. Többen vannak. Bármikor lelőhetnek engem, vagy az összekötözött Avrilt és Zurriát. Ezek után csak arra bírtam gondolni, hogy a zsebemben még mindig ott van a mobilom, és csak annyi kéne, hogy észrevétlenül megnyomom az egyes gombot.
Közben feltűnt, hogy a két fickó közül a vékonyabb nincs a helyzet magaslatán, de semmit nem tudtam kitalálni, hogyan fordíthatnám ezt a javamra. Odaadtam a pisztolyom, leültetek, kérésre nekiálltam kipakolni a zsebeimet, és ekkor tudtam hívni Szeráfot.
Feszülten figyeltem mindenre, amire csak képes voltam - a fickók mozgására, a kérdésekre és hangsúlyokra - arra, hogy ne remegjen a hangom, vagy pont, hogy megremegjen. Próbálták kideríteni, mennyit tudok Guidóról, illetve arról, hogy mivel is foglalkozott. Nyilván nem tetszett nekik a válasz, hogy baromira semmit, és nem is érdekel. Pedig...
A vallatásommal töltött 20 perc alatt nem derítettek ki semmi olyasmit, amit eddig ne tudtak volna - mondjuk annyit igen, hogy velem valami baromira nem stimmel, mert még tartalék táram is volt a Berettához, és nem estem pánikba. És ez eleve gyanús.
Aztán végre megérkezett a segítség. Nem mondom, látványosak voltak az ablakokon átrontó srácok, de az igor emberfeletti reflexekről és erőről tett tanúságot, miközben meglépett. Az átszakított ajtó mögül hallottuk Ashraf kiáltását ("ne hagyjátok elmenekülni!"), aztán a Szeráf maga is megjelent. Ellenőrizte, hogy mindenki megvan-e, kivágtam a kötésből Avrilékat, közben felérkeztek Valentinék is. Zumienak szivárgott a vér a füléből, Alannek a fülét vitte le a golyó, Bachardot meg szegycsontot találta a golyó, még jó, hogy volt rajta mellény.
Szeráffal bementünk az összevérzett szobámba, hogy beszámoljak neki az eseményekről. Becsukta az ajtót és szorosan magához ölelt. Okos voltam, azt mondta.
A magam részéről úgy gondolom, legyen elég az, hogy túléltük. Nem tartom magamat okosnak, majd akkor, ha tudatos lesz, amit teszek.
Furcsa. Belémhasított valami, amikor Aimée mondta, hogy Szeráfnak pár nap múlva mennie kell küldetésre. Pedig... logikusan ebben semmi meglepő nincsen. De mégis, talán megéreztem valamit a halandóságunkból.
Úgyhogy uralkodói parancsra - ez Aiméeben lenyűgöző, ahogy erőforrásként tekint ránk, és az érzéseinkre - kettesben töltöttük a maradék két napot.
Boldog Karácsonyt!
Megjegyzések