belső gondolatok

Mit szerettem volna? Élni, és élni hagyni. Vagy halni hagyni. Ahogy tetszik. Lényegében ugyanaz. Egy teljes élet végén meghalni. Vagy inkább, ha meghalok, elégedetten tegyem, azzal, h amit eddig tettem, ahogy éltem, az szerintem megfelelő volt. Nem avatkoztam bele az emberiség mocskába a szükségesnél jobban, főleg nem okoztam még több mocskot. Az emberiség menthetetlen, előbb vagy utóbb kinyírja magát. Nem az én dolgom, h ezt megakadályozzam. Ezt lehetetlen megtenni. De az igenis feladat, h a saját környezetemet úgy alakítsam, hogy az megmaradjon nekem és a barátaimnak. Nem érdekel, a többség mit mond, ha én máshogy látom. Wazze, arra van az ítélőképességünk, h válasszunk! Ne más döntsön helyettünk! A vegetálás rosszabb a halálnál. Naná. De ezt nem dönthetem el más helyett, erre mindenkinek magától kell rájönnie. Máskülönben ugyanaz, bármit tesz. Ezért nem élem a családom életét. Persze, amíg kisebb voltam, tinédzser, addig csak a lázadás vezérelt, h ne mondják meg nekem, mit ne csináljak, hogyan öltözködjek, mi érdekeljen, az érzés, h megtehetem, h ellenszegülök. Azóta tudom, ez önmagában értelmetlen. Felesleges. Nincs különbség. Csak az számít, h én döntöttem. Dönthettem volna máshogy is. Az se lenne jobb vagy rosszabb. De most már az az életem feladása lenne, ha a könnyebb utat választanám. A kényelmes kompromisszumot. Mi a legfontosabb az életemben? Nem tudom. Valahol az élet zenéje és az elmúlás zenéje között. De ez ugyanaz. Attól él valami, hogy meghal. Hogy egyszer mozog, aztán többet nem. Hogy elmúlik. Az, h tartozom valahová, a barátaimhoz és a zenéhez. De ez is ugyanaz. Ugyanúgy ver a szívük. Hasonlóan vesznek lélegzetet. Ugyanazok a mechanizmusok mozgatnak mindenkit. Nem szerettem volna "normális" életet. Ami hiányzott, az egy társ, és persze a világtól meg az emberiségtől elvonatkoztatva majdhogynem tökéletes lett volna az életem. Többre esélyem se volt. Nem tudok elképzelni tökéletes világot. Nem hiszek az utópiákban. Az emberekben benne gyökeredzik a hiba, így bennem is. Úgyhogy örülök, h a végén meghalok. De az a jelen helyzeteben megfutamodás lenne...