Vasárnap éjjel

Én mindent megpróbáltam. És majdnem sikerült. Wazze, ha tényleg sikerült volna vámpírvadászt találnom! Rohadtul bánt, h megint ennyire elővigyázatlan voltam... soha többet nem fogok senkiben se megbízni, aki önszántából szólít meg, és nem én kerestem. Legalább majdnem kialudtam magamat. Az elmúlt napok eseményei annyira kikészítettek, h zombinál többre nem vagyok képes, bármekkora is az adrenalinmennyiség bennem, legalábbis így érzem. Vagy lassan kezdek beállni egy átlagértékre?
Eddig az a koponyás-keresztes fajta volt a legrettenetesebb. A rohadt életbe, ezek értenek a szimbólumokhoz, nem csodálom, h becsavarodtak. Mit bántják szerencsétlen farkasokat! Az állatok még az embernél is jobbak, egy vámpír ne merje magát hozzájuk hasonlítani... Az állatok nem zsarolják az áldozatukat a barátaival, csak az élelemért ölnek. Ösztönből. Nem sportból. El nem tudom képzelni, mi lesz ezekből, ha az embertől és állattól is eltávolodnak.
A vámpírgyűlés. Szépen égtek volna. És basszus, ez volt Aubert álma?! A titkos társaságok titkos társasága?! Nem veszi észre, hogy elveszítheti önmagát? Mennyi maradt meg egyáltalán belőle? És az olyan idealisták, mint Vincent társasága, ők hogy a francba bírják? Már az emberek között is közel reménytelen a kitartás, de ott legalább vannak barátaid. Voltak. Shitshitshitshitshit. Sokkal egyszerűbb lenne meghalni. Valami kapaszkodót kell azonnal találnom, ami mellett kitarthatok, és az ne a bosszú legyen önmagában, se a gyűlölet, mert nem akarok Monte Christová válni. Bár neki sikerül véghez vinnie a bosszúját... de az eszközei! Nem különböznek Chabot-étől. Egyedül álltam élőként egy halom hulla közt. Bár egyesek a balvégen mintha szurkoltak volna, wazze, miattuk bűntudatom lett volna. Csak a lángszórózás után, addig nem engedtem volna az érzéseim magamhoz. Lesz majd bárki, akiben megbizhatok? Félek.