Vasárnap
Pillanatok alatt rájöttem, hogy nem bírom el Ashraf magatehetetlen testét. Kerestem valamit, amivel letörölhettem a vért a homlokáról, aztán hanyatt fektettem a babzsákon. Fél 10 múlt pár perccel.
Kitöltöttem a maradék ananászlevet, összeszedtem a vodkáspohár szilánkjait, elmosogattam a poharamat, kerestem takarót és betakartam Ashrafot, aztán leültem mellé a babzsákra. Csak néztem egy darabig.
A gondolatok az agyamban nagyjából annyira voltak követhetőek, mint a perzsaszőnyeg mintája a talpam alatt: élénk színek, ugyan határozottan mintákba rendeződve, de mégis értelmezhetetlenül. Érezni kell, nem érteni.
Az egész ott kezdődött, hogy... hol is? Reggel beültem a Nintendo elé Sabine-val, kicsit beszélgettem vele az eltelt őszről - fogalmam sincsen tulajdonképpen, hogy mennyit tud, mennyi érdekli. És úgy egyáltalán. Nem tudom, hogy érzi magát. Zurria felvetette, hogy le kéne cserélni a rettenetes ülőgarnitúrát egy ikeás mini-galériára, akkor ő is visszakapná a szobáját, meg Sabine-nak is lenne helye.
Aztán megtudtam a ravatalozás részleteit Briandtól cseten, aki meglepő figyelmességgel rávette Baakarit, hogy jöjjön már el, nem utálja igazából senki, aki eszünkbe jut éppen. Az ablakra jégvirág fagyott.
Aztán eltaxiztunk a köztemetőbe. A Liliomfi kivételével mindenki ott volt a Smaragd udvarból, Renée meg Hervé, Margó és Marqueta tették tiszteletüket a többiből. Marmion ott volt a terem közepén egy urnában, mi csendben körbe ültük. Aimée már mankóval közlekedik, sokkal jobban áll neki, mint a kerekesszék. Mondott pár mondatot, aztán kisétált, kezében az urnával.
A nép pedig átvonult a halotti torra, amit Marmion végrendelete alapján készítettek elő. Svédasztal volt, valami hihetetlen vátozatosságú és idegenségű kajákkal - kicsit sajnáltam is, hogy nem értek az ételekhez, és nekem nem sokat ad hozzá az élvezethez a specialitás. Pláne, hogy a Csigaváros óta nem vagyok jóban a vízilényekkel az asztalon.
Beszélgettem JT-vel. Nem tudom, hogyan bírja az egészet, de bárhogy is legyen, nagyon tisztelem a kitartását és a hitét. Ez olyan dolog, amiért érdemes élni... érdemes életben maradni és küzdeni. Úgy szeretnék neki segíteni, de még szavaim sincsenek. Annyit tehetek, hogy elfogadom így, és azért szeretem, aki.
Azt hiszem, illett a temetéshez a ránktelepedő komor hangulat - csak azért nem hangolt le teljesen és véglegesen a beszélgetés, mert figyelmem sarkából a Szeráfot lestem. Mióta elváltunk péntek este, azóta rendszeresen eszembe jutott, mondjuk olyan félóránként. Csodálom, hogy csak annyit vettek rajtam észre a többiek, hogy "feszült" vagyok.
Renée még mindig a "minden szar" állapotában van. Úgy tűnik, az, hogy sérült, neki most mindenben akadály. Akadály a munkájában, mert nem utazhat. (Bezzeg én.) Persze, hogy a Guidós témára kattant rá, dehát ez az, amivel én magam sem tudom, hányadán állok. Mert rendben, miatta mentem elsősorban Lyonba - ha ő nincs, akkor Párizsban szálltam volna át. Még mindig érdekel, hogy mi történt vele, meg egyáltalán, ki ő. De valaki megrendezte neki a halálát, megszökött Lyonból, és lehet, hogy a sápadtak elől is rejtőzik. Gyanítom, ha nagyon akarnám, a nyomára akadhatnék, de ezzel őt is, magamat is bajba keverhetem. És ennyire most nem érzem a késztetést, sem a kaland hívását. Valahogy... jobbnak látom nem kikényszeríteni a sorsból az eseményeket. Ha úgy alakul, akkor majd megtudom, hogy mi történt, ha úgy alakul, akár még segítek is neki.
Aztán eszembe jutott, hogy Briandnak kéne szólni Sabine gépével kapcsolatban - szerettem volna valamit tenni a csaj érdekében, mégha ilyen keveset is. Egy kis udvaron találtam meg, Aimée, JT, Annan és Ashraf dohányoztak kint. Ó, igen. Mire előkapartam egy szálat, addigra valahogy pont eltűnt mindenki, és kettesben maradtunk Szeráffal.
Itt már kezdtem azt érezni, hogy egy akció-vígjáték kínos jelenetébe csöppentem. Van egy erősen filmes vonulata az életemnek, úgy érzem. Már éppen megfordult bennem, hogy ezek a dolgok nem így szoktak történni, aztán rájöttem, hogy fogalmam sincsen, hogyan történnek. Nem emlékszem rájuk.
Viszont a hogy vagy? kérdés kitűnően vizsgázott, és az a szándékom is, hogy ezúttal erőfeszítéseket teszek a kommunikáció irányába. Azért Briand zseniális érzékkel bír - és ilyen is csak filmeken meg regényekben létezik -, nem tudom, meddig kerülgetjük még egymást, ha nem dugja ki a fejét, és kér meg arra, hogy engedjem át neki a helyemet Avril kocsijában. Well, örömmel.
Odamentem a csaphoz, megmostam az arcomat, aztán leheveredtem mellé, és megpróbáltam elaludni. Visszhangoztak bennem a különböző mondatok, mind más-más színnel izzott fel és veszett vissza a sötétségbe.
Beszélt a gyerekkoráról, ami alapján Árkádia nem egy kizárólagosan szar hely, beszélt a visszaérkezése utáni időkről, beszélt... beszélt rólam. Eddig soha semmi nem kényszerített arra, hogy átgondoljam az eddigi életemet. Ijesztő. Tényleg nem tudom, mit gondolok. Azt sem tudom, mit érzek... látom a nyúl üregét, vagy egy alagutat? Fény az a végén, vagy mi?!
Nem tudom, mit gondoljak arról, hogy olyasmit látnak belém, mint ami Ashraf, csak még olyanabbat. Mi a baj az akciófilmek főszereplőivel? Miért érzem ezt nyomasztónak? Még az is megfordult bennem, hogy bár ne hallottam volna, bár ne ... ivott volna annyit Szeráf. De... tulajdonképpen én akarom az igazságot tudni.
Ijesztő mélységet kaptak a dolgok. Mintha lenne valami több... mintha lenne valahol az egészben valami átfogóbb koncepció. A Wyrd hálójába kerültünk, vagy ennél többről van szó?
Órákon keresztül forgolódhattam, amíg végre sikerült álomba zuhannom. Egy idő után azt vettem észre, hogy Szeráf egyenletes lélegzését hallgatom, a kendőt nézem a falon, és nem gondolok semmire, csak valami nagy nyugalom tölt el. Aztán már aludtam.
Kitöltöttem a maradék ananászlevet, összeszedtem a vodkáspohár szilánkjait, elmosogattam a poharamat, kerestem takarót és betakartam Ashrafot, aztán leültem mellé a babzsákra. Csak néztem egy darabig.
A gondolatok az agyamban nagyjából annyira voltak követhetőek, mint a perzsaszőnyeg mintája a talpam alatt: élénk színek, ugyan határozottan mintákba rendeződve, de mégis értelmezhetetlenül. Érezni kell, nem érteni.
Az egész ott kezdődött, hogy... hol is? Reggel beültem a Nintendo elé Sabine-val, kicsit beszélgettem vele az eltelt őszről - fogalmam sincsen tulajdonképpen, hogy mennyit tud, mennyi érdekli. És úgy egyáltalán. Nem tudom, hogy érzi magát. Zurria felvetette, hogy le kéne cserélni a rettenetes ülőgarnitúrát egy ikeás mini-galériára, akkor ő is visszakapná a szobáját, meg Sabine-nak is lenne helye.
Aztán megtudtam a ravatalozás részleteit Briandtól cseten, aki meglepő figyelmességgel rávette Baakarit, hogy jöjjön már el, nem utálja igazából senki, aki eszünkbe jut éppen. Az ablakra jégvirág fagyott.
Aztán eltaxiztunk a köztemetőbe. A Liliomfi kivételével mindenki ott volt a Smaragd udvarból, Renée meg Hervé, Margó és Marqueta tették tiszteletüket a többiből. Marmion ott volt a terem közepén egy urnában, mi csendben körbe ültük. Aimée már mankóval közlekedik, sokkal jobban áll neki, mint a kerekesszék. Mondott pár mondatot, aztán kisétált, kezében az urnával.
A nép pedig átvonult a halotti torra, amit Marmion végrendelete alapján készítettek elő. Svédasztal volt, valami hihetetlen vátozatosságú és idegenségű kajákkal - kicsit sajnáltam is, hogy nem értek az ételekhez, és nekem nem sokat ad hozzá az élvezethez a specialitás. Pláne, hogy a Csigaváros óta nem vagyok jóban a vízilényekkel az asztalon.
Beszélgettem JT-vel. Nem tudom, hogyan bírja az egészet, de bárhogy is legyen, nagyon tisztelem a kitartását és a hitét. Ez olyan dolog, amiért érdemes élni... érdemes életben maradni és küzdeni. Úgy szeretnék neki segíteni, de még szavaim sincsenek. Annyit tehetek, hogy elfogadom így, és azért szeretem, aki.
Azt hiszem, illett a temetéshez a ránktelepedő komor hangulat - csak azért nem hangolt le teljesen és véglegesen a beszélgetés, mert figyelmem sarkából a Szeráfot lestem. Mióta elváltunk péntek este, azóta rendszeresen eszembe jutott, mondjuk olyan félóránként. Csodálom, hogy csak annyit vettek rajtam észre a többiek, hogy "feszült" vagyok.
Renée még mindig a "minden szar" állapotában van. Úgy tűnik, az, hogy sérült, neki most mindenben akadály. Akadály a munkájában, mert nem utazhat. (Bezzeg én.) Persze, hogy a Guidós témára kattant rá, dehát ez az, amivel én magam sem tudom, hányadán állok. Mert rendben, miatta mentem elsősorban Lyonba - ha ő nincs, akkor Párizsban szálltam volna át. Még mindig érdekel, hogy mi történt vele, meg egyáltalán, ki ő. De valaki megrendezte neki a halálát, megszökött Lyonból, és lehet, hogy a sápadtak elől is rejtőzik. Gyanítom, ha nagyon akarnám, a nyomára akadhatnék, de ezzel őt is, magamat is bajba keverhetem. És ennyire most nem érzem a késztetést, sem a kaland hívását. Valahogy... jobbnak látom nem kikényszeríteni a sorsból az eseményeket. Ha úgy alakul, akkor majd megtudom, hogy mi történt, ha úgy alakul, akár még segítek is neki.
Aztán eszembe jutott, hogy Briandnak kéne szólni Sabine gépével kapcsolatban - szerettem volna valamit tenni a csaj érdekében, mégha ilyen keveset is. Egy kis udvaron találtam meg, Aimée, JT, Annan és Ashraf dohányoztak kint. Ó, igen. Mire előkapartam egy szálat, addigra valahogy pont eltűnt mindenki, és kettesben maradtunk Szeráffal.
Itt már kezdtem azt érezni, hogy egy akció-vígjáték kínos jelenetébe csöppentem. Van egy erősen filmes vonulata az életemnek, úgy érzem. Már éppen megfordult bennem, hogy ezek a dolgok nem így szoktak történni, aztán rájöttem, hogy fogalmam sincsen, hogyan történnek. Nem emlékszem rájuk.
Viszont a hogy vagy? kérdés kitűnően vizsgázott, és az a szándékom is, hogy ezúttal erőfeszítéseket teszek a kommunikáció irányába. Azért Briand zseniális érzékkel bír - és ilyen is csak filmeken meg regényekben létezik -, nem tudom, meddig kerülgetjük még egymást, ha nem dugja ki a fejét, és kér meg arra, hogy engedjem át neki a helyemet Avril kocsijában. Well, örömmel.
Odamentem a csaphoz, megmostam az arcomat, aztán leheveredtem mellé, és megpróbáltam elaludni. Visszhangoztak bennem a különböző mondatok, mind más-más színnel izzott fel és veszett vissza a sötétségbe.
Beszélt a gyerekkoráról, ami alapján Árkádia nem egy kizárólagosan szar hely, beszélt a visszaérkezése utáni időkről, beszélt... beszélt rólam. Eddig soha semmi nem kényszerített arra, hogy átgondoljam az eddigi életemet. Ijesztő. Tényleg nem tudom, mit gondolok. Azt sem tudom, mit érzek... látom a nyúl üregét, vagy egy alagutat? Fény az a végén, vagy mi?!
Nem tudom, mit gondoljak arról, hogy olyasmit látnak belém, mint ami Ashraf, csak még olyanabbat. Mi a baj az akciófilmek főszereplőivel? Miért érzem ezt nyomasztónak? Még az is megfordult bennem, hogy bár ne hallottam volna, bár ne ... ivott volna annyit Szeráf. De... tulajdonképpen én akarom az igazságot tudni.
Ijesztő mélységet kaptak a dolgok. Mintha lenne valami több... mintha lenne valahol az egészben valami átfogóbb koncepció. A Wyrd hálójába kerültünk, vagy ennél többről van szó?
Órákon keresztül forgolódhattam, amíg végre sikerült álomba zuhannom. Egy idő után azt vettem észre, hogy Szeráf egyenletes lélegzését hallgatom, a kendőt nézem a falon, és nem gondolok semmire, csak valami nagy nyugalom tölt el. Aztán már aludtam.
Megjegyzések