A szállító III.
Kedves Suzanne!
Sokat gondolkodtam, hogyan vagy mit írjak le az útból hazafelé. A... kalandjaim többi részét legalább egy embernek elmeséltem részleteiben, de a végét nem. Még most sem egyszerű felidézni magamban a pillanatot, amikor a mögöttünk hajtó merci szőke sofőrje a szemembe néz, aztán vörös folttal a homlokán hátracsapódik a feje, a kocsi oldalra sodródik, bele a szalagkorlátba, felborul, szikrázva továbbcsúszik, aztán elmarad a hátsó szélvédő üres kerete mögött.
Tompán hallom Mara hangját (tovább, tovább! Kicsit lassíts, most, előzz!), a nap lassan felkel felhők fölött, a hóesés fölött.
Üresnek éreztem magamat. A gondolataim, ha voltak is, elfagytak. Rövidesen megálltunk egy kisváros parkolójában, ott aludtunk az autóban. Álmomban hideg, havas vihar dúlt a kertben, Sinclairt rajtakaptam hóember építésen. Mennyire furcsa, saját álmomban leültetett saját karosszékembe, és forró csokit nyomott a kezembe. Jó, hogy ott volt. Nem csak azért, mert elmesélhettem neki, hol vagyok, mit tervezek, és így tudott szólni Ashrafnak. Nem tudom, meddig bírnám barátok nélkül. Ők tartanak a valóságban, talán a józan ész keretein belül.
Szinte szégyelltem magam amiatt, mert megöltem a sofőrt, és még meg is könnyebbültem miatta. Ez nem az a dolog, amire büszke lehetek. Most már úgy gondolom, és tudom, hogy vagy ők vagy mi, és ezek nem csak szavak. Egyszer már visszajöttem onnan, ahol nem lehetett küzdeni a szabályok ellen.
Azért jöttem el a Csigavárosból, mert ott nem volt jó. Nem volt jó a folyamatos verseny, a folyamatos bizonytalanság. Szar érzés, hogy a valóság közelebb van Árkádiához, mint gondoltam - de nem azért jöttem el, hogy összetörjek. Megteszem amit kell ahhoz, hogy éljek, hogy több legyek, mint odaát voltam. Hiszek abban, hogy sikerül átsétálnom a szakadék fölött, és meghalhatok úgy, hogy volt értelme a hazatérésemnek.
Átaludtam a napot, már sötétedett, amikor beértünk a vonatállomásra. Mara kabátot cserélt velem, mert vérfoltosan nem jutottam volna messzire. Normál esetben szomorú lettem volna búcsúzáskor, hiszen ki tudja, találkozunk-e még valaha (bár lógok neki egy csomó pénzzel, úgyhogy akár...), most csak azt éreztem, hogy valahova menni akarok, hogy menni tovább, csak tovább. A Loser Squad délnek tartott, én meg felültem a Limoge-ba tartó vonatra.
Az állomáson Ashraf várt. Simán elsétálta volna mellette, ha nem jön utánam és ragad karon. Képzelem, hogy nézhettem ki - hosszú, fekete bőrkabát, hajam kócosan összefogva, szemem alatt karikák, kezemben szakadt sportáska. Nem beszéltünk sokat. Megkérdezte, hogy Orleansba menjünk-e, de azt hiszem, nem sikerült értelmeznem a kérdést - őszintén szólva, meg se próbáltam gondolkodni, igyekeztem egyben tartani magamat, és nem elbőgni magamat a megkönnyebbüléstől. Nagyjából ott tudatosult bennem a környezet, amikor megálltunk valami erdőben - biztonságos helyen. Oké. Valami erdei ház volt, egy helyiséggel, amiben volt ágy, tűzhely, hűtőszekrény, leválasztott zuhanyzó és WC fülke.
Ashraf megnézte a sebemet, egész jó állapotban volt már, volt rajta új bőr, a csontom is összeforrt, megminden. Mondott valamit arról, hogy a sérüléstől már egészen harcos amazonnak nézek ki - van benne valami, de azért én inkább tetováltatnám magamat sebek helyett. Asszem, amikor elkezdte újra átkötözni gézzel a sebet, akkor kezdtem zokogni, minden ellenkező szándékom ellenére. Átölelt, biztos vagyok benne, hogy mondott is valamit vígasztalásképpen, de egy szót nem értettem belőle. Emlékszem, beugrott, hogy már másodszor zokogok Ashraf, a bérgyilkos vállán, és ahogy megnyugodtam, kezdett felsejleni előttem a helyzet szürrealitása, de arra, hogy egy férfi ölel és simogat, csak akkor jöttem rá, amikor összeért az ajkunk.
Suzanne, én helyzetfelismerésben nem vagyok egy világbajnok. Szerencsére eszemben sem volt átgondolni, vagy egyáltalán megfontolni bármit. Jobban belegondolva, ez az a tulajdonságom, ami miatt utazgatás közben összeugrott két vámpírkolónia, belefutottam egy mágussból, vámpírból, farkasemberből és sérültből álló csapatba, az utazás végén pedig Ashraf karjaiban találtam magam, és nem érdekelt, hogy ez a férfi egy bérgyilkos, hogy a mesterem, hogy a körülmények hatása az egész, hogy a sérülteknek eleve problémásak a kapcsolataik.
No persze, ezt a gondolatmenetet a levél írása közben sikerült tisztáznom magamban, nem akkor, és nem másnap az alatt az egy óra (!) alatt, amíg próbáltam választ adni a "mit gondolok a tegnap estéről" kérdésre. Mondjuk remélem, a jövőben Ashraf többször megfontolja, mikor kérdezi meg a gondolataimat, véleményemet bármiről :D
Késő délután értünk vissza Orleansba.
Vacsoráztam Avrilékkal, sztoriztam, aztán Jean átvitt Aimée-hez, átadtam a brosst, megtudtam, hogy ezzel Aimée egy éves védettséget vásárol Orleansnak, adott egy karkötőben rejtőző varázskardot, beszélgettünk késő estig, aztán hazajöttünk.
Olyan boldognak érzem magam, hogy már csak ezért is megérte elmenni. Ezért a hazaérkezésért.
Sokat gondolkodtam, hogyan vagy mit írjak le az útból hazafelé. A... kalandjaim többi részét legalább egy embernek elmeséltem részleteiben, de a végét nem. Még most sem egyszerű felidézni magamban a pillanatot, amikor a mögöttünk hajtó merci szőke sofőrje a szemembe néz, aztán vörös folttal a homlokán hátracsapódik a feje, a kocsi oldalra sodródik, bele a szalagkorlátba, felborul, szikrázva továbbcsúszik, aztán elmarad a hátsó szélvédő üres kerete mögött.
Tompán hallom Mara hangját (tovább, tovább! Kicsit lassíts, most, előzz!), a nap lassan felkel felhők fölött, a hóesés fölött.
Üresnek éreztem magamat. A gondolataim, ha voltak is, elfagytak. Rövidesen megálltunk egy kisváros parkolójában, ott aludtunk az autóban. Álmomban hideg, havas vihar dúlt a kertben, Sinclairt rajtakaptam hóember építésen. Mennyire furcsa, saját álmomban leültetett saját karosszékembe, és forró csokit nyomott a kezembe. Jó, hogy ott volt. Nem csak azért, mert elmesélhettem neki, hol vagyok, mit tervezek, és így tudott szólni Ashrafnak. Nem tudom, meddig bírnám barátok nélkül. Ők tartanak a valóságban, talán a józan ész keretein belül.
Szinte szégyelltem magam amiatt, mert megöltem a sofőrt, és még meg is könnyebbültem miatta. Ez nem az a dolog, amire büszke lehetek. Most már úgy gondolom, és tudom, hogy vagy ők vagy mi, és ezek nem csak szavak. Egyszer már visszajöttem onnan, ahol nem lehetett küzdeni a szabályok ellen.
Azért jöttem el a Csigavárosból, mert ott nem volt jó. Nem volt jó a folyamatos verseny, a folyamatos bizonytalanság. Szar érzés, hogy a valóság közelebb van Árkádiához, mint gondoltam - de nem azért jöttem el, hogy összetörjek. Megteszem amit kell ahhoz, hogy éljek, hogy több legyek, mint odaát voltam. Hiszek abban, hogy sikerül átsétálnom a szakadék fölött, és meghalhatok úgy, hogy volt értelme a hazatérésemnek.
Átaludtam a napot, már sötétedett, amikor beértünk a vonatállomásra. Mara kabátot cserélt velem, mert vérfoltosan nem jutottam volna messzire. Normál esetben szomorú lettem volna búcsúzáskor, hiszen ki tudja, találkozunk-e még valaha (bár lógok neki egy csomó pénzzel, úgyhogy akár...), most csak azt éreztem, hogy valahova menni akarok, hogy menni tovább, csak tovább. A Loser Squad délnek tartott, én meg felültem a Limoge-ba tartó vonatra.
Az állomáson Ashraf várt. Simán elsétálta volna mellette, ha nem jön utánam és ragad karon. Képzelem, hogy nézhettem ki - hosszú, fekete bőrkabát, hajam kócosan összefogva, szemem alatt karikák, kezemben szakadt sportáska. Nem beszéltünk sokat. Megkérdezte, hogy Orleansba menjünk-e, de azt hiszem, nem sikerült értelmeznem a kérdést - őszintén szólva, meg se próbáltam gondolkodni, igyekeztem egyben tartani magamat, és nem elbőgni magamat a megkönnyebbüléstől. Nagyjából ott tudatosult bennem a környezet, amikor megálltunk valami erdőben - biztonságos helyen. Oké. Valami erdei ház volt, egy helyiséggel, amiben volt ágy, tűzhely, hűtőszekrény, leválasztott zuhanyzó és WC fülke.
Ashraf megnézte a sebemet, egész jó állapotban volt már, volt rajta új bőr, a csontom is összeforrt, megminden. Mondott valamit arról, hogy a sérüléstől már egészen harcos amazonnak nézek ki - van benne valami, de azért én inkább tetováltatnám magamat sebek helyett. Asszem, amikor elkezdte újra átkötözni gézzel a sebet, akkor kezdtem zokogni, minden ellenkező szándékom ellenére. Átölelt, biztos vagyok benne, hogy mondott is valamit vígasztalásképpen, de egy szót nem értettem belőle. Emlékszem, beugrott, hogy már másodszor zokogok Ashraf, a bérgyilkos vállán, és ahogy megnyugodtam, kezdett felsejleni előttem a helyzet szürrealitása, de arra, hogy egy férfi ölel és simogat, csak akkor jöttem rá, amikor összeért az ajkunk.
Suzanne, én helyzetfelismerésben nem vagyok egy világbajnok. Szerencsére eszemben sem volt átgondolni, vagy egyáltalán megfontolni bármit. Jobban belegondolva, ez az a tulajdonságom, ami miatt utazgatás közben összeugrott két vámpírkolónia, belefutottam egy mágussból, vámpírból, farkasemberből és sérültből álló csapatba, az utazás végén pedig Ashraf karjaiban találtam magam, és nem érdekelt, hogy ez a férfi egy bérgyilkos, hogy a mesterem, hogy a körülmények hatása az egész, hogy a sérülteknek eleve problémásak a kapcsolataik.
No persze, ezt a gondolatmenetet a levél írása közben sikerült tisztáznom magamban, nem akkor, és nem másnap az alatt az egy óra (!) alatt, amíg próbáltam választ adni a "mit gondolok a tegnap estéről" kérdésre. Mondjuk remélem, a jövőben Ashraf többször megfontolja, mikor kérdezi meg a gondolataimat, véleményemet bármiről :D
Késő délután értünk vissza Orleansba.
Vacsoráztam Avrilékkal, sztoriztam, aztán Jean átvitt Aimée-hez, átadtam a brosst, megtudtam, hogy ezzel Aimée egy éves védettséget vásárol Orleansnak, adott egy karkötőben rejtőző varázskardot, beszélgettünk késő estig, aztán hazajöttünk.
Olyan boldognak érzem magam, hogy már csak ezért is megérte elmenni. Ezért a hazaérkezésért.
Megjegyzések